No more tears

Mára már elfogytak a könnyek. Mára már nem kellenek a nyugtatók. Egyelőre.

Kezdem felmérni, mi minden vár rám. Mind a lista elemei, mind maga az elemek számossága rémítő. Olyan, mintha egy szakadék fölött egyensúlyoznék egy keskeny pallón. Igyekszem csak egy lépéssel előbbre nézni, de néha óhatatlan, hogy meg ne lássam az összképet.

A mellettem levőkön kívül az a tudat tartja bennem a lelket, hogy akármi is történt, már nem vagyok egyedül és felelős vagyok valakiért. Meg kell szülnöm a fiunkat és fel kell majd nevelnem.

Gyűlöltem, hogy a hétvégéből csak villanások maradtak meg. Ki akartam tépni magam a ködből: ezerszer inkább a szúrós valóság, mint a rózsaszín tablettákból áramló vattacukor-puhaság. Még nem tudom, meddig bírok megküzdeni mindazzal, amit a Valóság a fejemre önt. A puszta düh hajt előre.

Mi mást tehetnék, mint hogy összeszorítom a fogam, kihúzom magam és szembe köpöm a Sorsot? Minden erőtartalékomra szükségem lesz.