The last step

Sokáig néztem farkasszemet a barna borítékkal.
Több, mint egy éve, hogy kézhezkaptam és azóta nem nyitottam fel. Mit tagadjam, félek, mit találok majd benne. Félek, hogy a vizsgálat pálcát tör felettem, ítéletet mond.
Hirtelen nekilendülök és egy pillanatig csak az számít, hogy tudnom kell, akármit is mondjon a sok papír. Aztán megrettenek és visszakozom.
Egy hajtásra megiszom egy pohár bort és rögtön kitöltöm a másodikat is. Fel-alá járkálok, kezemben a pohárral, idegesen nézem a borítékot az asztalon. Egy gyors korty. Felkapom a távirányítót, gitár-sample kezd bömbölni. Clawfinger.

"Speak the truth, don't you dare lie to me"

Egy újabb korty. Letérdelek az asztal mellé és feltépem a borítékot.

"Truth, tell me the truth, the truth motherfucker"

Kinyomom a zenét, zúg a csend. És ott áll előttem az orvosi vélemény.

"...is well developed, no external sign of aberration. The embryogenesis is completely in line with the first half of the second trimester. The fetus' rejection is most likely caused by stress-induced hormones."

Magamhoz szorítom a papírokat és összegörnyedve sírok. Siratom a meg nem született fiamat, siratom az elvesztett időt.
Talán soha nem is lesz másképp, talán mindig csak szomorúan tudok majd visszaemlékezni. A szomorúságért cserébe viszont nem fogom magam többet okolni az elvesztéséért. Megéri az ár?