szerda, április 30

Cold spring

Kitten név- és születésnapja egyszerre.

Sokat munkánk volt a szervezkedésben, hogy a buli, az ajándékok, a meglepetés, minden a helyén legyen, de végül sikerült: minden klappolt, minden a helyére került. Minden tökéletesen indult.

Napközben, mikor láttam a folyosón elsuhanni, mosolygott, ragyogott, a gyönyörű, göndör, vörös fürtjei röpködtek utána. A mélyzöld szemei szikráztak, ahogy nevetett, mikor a sorban kapta a csokrokat. Nevetett akkor is, mikor bejött hozzám, az asztalom szélének támaszkodott és megkérdezte, van-e valami tervem a négynapos hétvégére. Nevetett, mikor néma válaszként lopva, egy ujjal végigsimítottam a combján; nevetett, mikor futva viszontsimította az arcom és értőn összekacsintottunk.

Gyönyörű volt, ahogy kerek 22 évesen, fiatalsága teljében pezsgett. Szerelmes voltam.

Napközben rövid hívásokban még utoljára egyeztettünk az akkor még nem Orákulumként, hanem Mr. Simperként futó párjával. Ő is izgatott és szintén nagyon szerelmes. A hangját hallva egy pillanatra elfog a mélyre temetett irígység, hogy nekem nincs ilyen szerencsém, de aztán megrázom magam, ez a nap nem rólam szól.

Ebédnél már a saját szüleitől bérelt lakásról beszélünk. Két nagy lépés egyszerre: elköltözés a szülőktől, összeköltözés a szerelmével. Ahogy beszél róla, ahogy a teste beszél róla, érezni, tudni, hogy ő is szerelmes. A teraszon ülünk és körülöttünk tombol a tavasz.

Mikor elbúcsúzunk, hogy bemenjen az egyetemre, még megbeszéljük, hogy hívjuk egymást: izgatott vagyok, vajon sejt-e valamit a meglepetésekről?

Valahogy álomszerű a nap.

Délután nehezen tudok csak a munkámra figyelni, folyton elkalandoznak a gondolataim, pedig hegyekben állnak a fordítanivaló anyagok. Csak Kittenre és a hétvégére tudok gondolni.

Azt írtam, álomszerű? Nos, az álmok könnyen rémálomba fordulhatnak át.

Háromkor még sehol a telefon. Négykor már türelmetlen vagyok. Fél ötkor csörren csak meg, Mr. Simper. A hangja tompa, ahogy hadarva elmondja, hogy Kittent baleset érte és még a műtőben van.

A világ némafilmmé változik. Kapkodva veszem magamra a vékony kabátom, közben véletlenül leverem az asztalomról az írószert és az irattartókat, de nem érdekel semmi. Sokadik próbálkozásra sikerül csak taxit hívnom. Mikor végre megérkezik, legszívesebben sikoltoznék, hogy gyorsabban, gyorsabban, még a forgalom is ellenem van.

Futok a sebészet folyosóján, de már messziről látom, hogy minden késő. Mr. Simper már nem méltó a nevére. Nem rám néz, hanem mögém, a távolba, mikor monoton hangon elmondja a részleteket. A némafilm fekete-fehérré változik.

Kitten a munkahelyről kilépve, karjában a rengeteg csokorral a Körút felé indult. Az első sarkon ment át, mikor egy túl gyorsan kanyarodó autó elütötte…

Tőlem alig pár száz méterre. Ha pár másodperccel rövidebb…vagy hosszabb az ebédünk, ez nem történik meg.

…és a műtét ugyan sikerült, de a teste már nem bírta ki a sorozatos sokkot.

Fél kézzel a falnak támaszkodom és a szemetesbe hányok. A falak rám zárulnak és elfogy minden levegőm, menekülnöm kell, de az a fájdalom, ami magába szippant, belül van és nem tudok előle hova bújni.

Otthon keresem a biztonságot, ami megvéd és ahogy hazaérek, megadom magam az áradatnak. A fekete-fehér némafilm életlenné válik, de csak a könnyeim azok. Hiába csörgetem egyfolytában a telefont, nem veszi fel.

Szürke és hideg lett a tavasz.