Solution found(?)

Az Orákulummal közösen ünnepeltük a születésnapunkat; csak három nap van kettőnk között.

Soha nem volt még ilyen csendes ünnep (bár a szombati Dream Theater koncert minden volt, csak csendes nem). Ölelt már máskor is magához, mikor magam alatt voltam, de talán soha nem esett ilyen jól, mint most. Soha nem is volt nagyobb szükségem rá, hogy megvédjenek a világtól, magamtól.

A múlt héten már dolgoztam. Az első pár nap még azt hittem, hogy ez lesz a gyógyír a bajomra: elfoglalom magam, pont annyit vagyok emberek közt, hogy abból töltődni tudjak. Igazábol azonban nem vezetett sehova: untam magam, a kollégáim irritálnak, világosabb pillanataimban simán antiszociálisnak minősíteném magam. Bár csak egy hétig próbáltam, de a munkaterápia nálam nem vált be.

Megfogadom az Orákulum tanácsát, és hirtelen felindulásból elutazom, már holnap.

A place to hide, a place to live

Teljesen mindegy, hova megyek, hogy ki van mellettem, vagy épp ki nincs, sehol nem találom a helyem.

Sehol nem jó.

Nem jó Anyuéknál, nem jó otthon. Nem jó, ha nagy körülöttem a hely a tengerparton és nem jó, hogy a saját házamban megfojtanak a falak. Nem jó ismeretlen emberek között, nem jó nagy társaságban, nem jó meghitt társaságban, nem jó kettesben és nem jó egyedül. Akkor hol lenne jó?

Fogalmam sincs.

Sokmindent kellene és lehetne csinálni, de semmihez sincs kedvem. A semmittevéshez sincs kedvem. Nincs kedvem inni és nincs kedvem józannak maradni. Nincs kedvem vásárolni. Nincs kedvem autókázni. A motorra rá sem bírok nézni.

A Klán néhány tagját hangsúlyozottan nem akarom látni. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésekre, az okokra, a kifogásokra. Pedig segíteni akarnak.

Hétfőn kapom meg a vizsgálat eredményét. Igazából már most tudom, hogy nem volt semmi baja a fiamnak és csak én tehetek róla, hogy elvetéltem.

Teljes szívemből gyűlölöm magam.