Days passing by

Pénteken este nagyszerű hangulatú Porcupine Tree koncerten voltam. Az új albumot teljes egészében leadták és a ráadásokat is nagyon eltalálták. 9/10.
Szombaton erősnek éreztem magamat, mintha a Nap is csak rám ragyogott volna, születésnapnak kiváló. Gyönyörű őszi idő, egy kellemes reggeli egy kávézóban; mosolyogva néztem az embereket, ahogy továbbsiettek. Egy pillanatnyi Zen: a friss croissant illata, a tea íze, a selyemkendő érintése a vállamon, a napfény melege és a szél az arcomon. Tökéletes.
Vásárolni indultam, a vásárlás örömét kerestem, nem a birtoklásét. Nem néztem az árcédulát, csak a szépet kerestem és a rám öntöttség érzését.
Hazaérek és rekordot akarok dönteni. Vadul száguld az ereimben az adrenalin, izgalom minden kanyar, ahol a térdem majdnem érinti az aszfaltot, mögöttem bömböl a kipufogó és néha gyorsan elhaló dudák hangját hallom. Végül nem sikerül a rekord, de így is elégedett vagyok. Újra hazaérve nem pakolom el a nyekergő bőrruhát és a motort sem takarítom le.
Este újra koncert. Több mint négy órányi dübörgés a szünetekkel együtt és a végére kezd múlni a gyógyszerek hatása. Annyi azonban még maradt bennem, hogy mikor töménnyel erősítek, kiütöm magam.
Vasárnap reggel megérkeznek Anyuék, hogy felköszöntsenek. Nem tart sokáig a jókedv, elmondom nekik, mire számíthatnak. Mindkettejüket padlóra küldöm: Apu nekimegy a bárszekrénynek és csendben nekiáll termelni, még soha nem láttam inni; "stiff upper lip" Anyu teát főz. Magukra hagyom őket és később hallom, ahogy zárt ajtók mögött együtt sírnak. Együtt töltjük a napot és édes kis semmiségekről beszélünk, felelevenítjük gyerekkorom nyarait.
Este, újra egyedül vagyok. Telefonon intézek egy pár dolgot és egy óra múlva a ház előtt megáll az autó, amivel most gyönyört indulok vásárolni: hatalmas adag kokót, göndör, vörös hajú szépséget és magas, izmos fiút. Egy szálloda legfelső emeletén magunkra zárjuk az ajtót és hosszú, kéjes órákon át minden csak rólam szól.
Ma délután érek be, elmondom kicsi csapatomnak a helyzetet és őket is sikerül padlóra küldenem. Választási lehetőséget ajánlok nekik: megszűnik a cég és mennek amerre akarnak, vagy megpróbálják továbbvinni az egészet, a részemet pedig Anyuéknak adom.
Este, mikor a kontrollvizsgálatok pozitív eredményeit sorolja az orvos, csak türelmetlenséget érzek, hogy legyek túl az egészen minél hamarabb, sok dolgom van.
Mindkét lábam zsibbad és a gyógyszerek már kevesebbet segítenek.

The sickness

Olyan sokmindent meg akarok csinálni, olyan sokmindent el akarok mondani, le akarok írni. Ugyanakkor olyan sokminden vált ha nem is teljesen értelmetlenné, de legalábbis érdektelenné.
Igyekeznem kell.
Egy hét, kettő, esetleg három? Ha belegondolok, hogy milyen kevés, csak az jut eszembe, hogy ez az egész nem fair. Gyorsan lerázom magamról, mert ezzel is megy az idő. Alvásra sem akarom pazarolni és minden pillanatba három másikat akarok belezsúfolni.
Szerdán nem voltam jól, remegett, aztán zsibbadt a jobb kezem és a jobb lábam. Kórházba mentem, vérvétel, bogyók. Csütörtökön sokkal erősebb zsibbadás, taxival mentem újra kórházba, ahol mintavétel mindenből, amire csak a test képes és gépek, gépek, gépek; minden, amire a betegbiztosításom képes. Pénteken vannak csak meg az eredmények. És azok nem jók.
Hátközéptől először lefelé fogok lebénulni, aztán ahogy a helyzet rosszabbodik, felfelé. Lebénul a karom, a teljes testem, nem fogom tudni magam ellátni és végül megfulladok, ha a gépek életben nem tartanak majd. A sejttenyésztés alapján az orvosok a lehető legrosszabbat prognosztizálják, legfeljebb egy hónap és vége a menetnek.
Amíg tudok, élni akarok, a saját erőmből és a lehető legtöbb jót akarom magamnak testileg, szellemileg, lelkileg, minden szempontból. Nem akarok foglalkozni a félelemmel és a majd rám váró fájdalommal: nem fogok megtérni és nem fogom a könyveket bújni. Egyszerűen boldog akarok lenni.