The last step

Sokáig néztem farkasszemet a barna borítékkal.
Több, mint egy éve, hogy kézhezkaptam és azóta nem nyitottam fel. Mit tagadjam, félek, mit találok majd benne. Félek, hogy a vizsgálat pálcát tör felettem, ítéletet mond.
Hirtelen nekilendülök és egy pillanatig csak az számít, hogy tudnom kell, akármit is mondjon a sok papír. Aztán megrettenek és visszakozom.
Egy hajtásra megiszom egy pohár bort és rögtön kitöltöm a másodikat is. Fel-alá járkálok, kezemben a pohárral, idegesen nézem a borítékot az asztalon. Egy gyors korty. Felkapom a távirányítót, gitár-sample kezd bömbölni. Clawfinger.

"Speak the truth, don't you dare lie to me"

Egy újabb korty. Letérdelek az asztal mellé és feltépem a borítékot.

"Truth, tell me the truth, the truth motherfucker"

Kinyomom a zenét, zúg a csend. És ott áll előttem az orvosi vélemény.

"...is well developed, no external sign of aberration. The embryogenesis is completely in line with the first half of the second trimester. The fetus' rejection is most likely caused by stress-induced hormones."

Magamhoz szorítom a papírokat és összegörnyedve sírok. Siratom a meg nem született fiamat, siratom az elvesztett időt.
Talán soha nem is lesz másképp, talán mindig csak szomorúan tudok majd visszaemlékezni. A szomorúságért cserébe viszont nem fogom magam többet okolni az elvesztéséért. Megéri az ár?

At peace

Ma kinn voltam Brookwoodban. 476 nap óta most először.
Összeszorított foggal mentem be a kapun és majd' széttörtem a virágot, míg a regisztert böngésztem. A parcella felé a dühöm diktálta ritmusra meneteltem.
Mikor odaértem és megláttam a nevét aranybetűkkel a kőbe vésve, egy pillanat alatt elillant minden mérgem. Szemernyi harag nem maradt bennem és csak a nevetésére emlékeztem.
Csak most tudtam igazából megbocsátani.
Mit sem érdekelt, hogy a szemerkélő esőt milliónyi apró pengeként csapja az arcomba a hideg szél és nem számított a cuppogó sár a térdem alatt. Csak a melegség maradt.
Mikor kifelé mentem, már nem a düh és szemrehányás miatt könnyeztem, nem voltam szomorú.
Már csak egy lépés van előttem és teljesen felkészültem.

A place to hide, a place to live

Teljesen mindegy, hova megyek, hogy ki van mellettem, vagy épp ki nincs, sehol nem találom a helyem.

Sehol nem jó.

Nem jó Anyuéknál, nem jó otthon. Nem jó, ha nagy körülöttem a hely a tengerparton és nem jó, hogy a saját házamban megfojtanak a falak. Nem jó ismeretlen emberek között, nem jó nagy társaságban, nem jó meghitt társaságban, nem jó kettesben és nem jó egyedül. Akkor hol lenne jó?

Fogalmam sincs.

Sokmindent kellene és lehetne csinálni, de semmihez sincs kedvem. A semmittevéshez sincs kedvem. Nincs kedvem inni és nincs kedvem józannak maradni. Nincs kedvem vásárolni. Nincs kedvem autókázni. A motorra rá sem bírok nézni.

A Klán néhány tagját hangsúlyozottan nem akarom látni. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésekre, az okokra, a kifogásokra. Pedig segíteni akarnak.

Hétfőn kapom meg a vizsgálat eredményét. Igazából már most tudom, hogy nem volt semmi baja a fiamnak és csak én tehetek róla, hogy elvetéltem.

Teljes szívemből gyűlölöm magam.

Sober

Újra tiszta vagyok, két héten belül másodszor.

Mindkét alkalommal úgy múlt el a tabletták hatása, mintha egy lámpát kapcsoltak volna fel: se átmenet, se fokozatosság. Mindkét alkalommal egy pillanat alatt ömlött rám a valóság és a tudat, hogy minden megtörtént.

Mikor kedden görcsök között bevittek, igazából megrémülni sem volt időm. Sírni is csak akkor kezdtem el, mikor elöntött a vér és kiszakadt belőlem a remény.

Gyűlölöm az érzelmi hullámvasutat. Az egyik percben csendesen sírdogálok, a következőben pedig elapad minden könnyem és úgy érzem, ha megint rákezdem, soha nem tudom majd abbahagyni. Egyszer magam akarok lenni, másszor mindenkit magam körül akarok tudni és beszélni, kiönteni mindazt a fájdalmat, ami bennem van.

A vizsgálat eredménye csak pár nap múlva érkezik meg. Anyu kétszer is rákérdezett, hogy tényleg akarom-e. Egyszerűen tudnom kell, hogy egészséges volt-e, vagy én tehettem a vetélésről. Még nem tudom, mi legyen majd vele: két temetést ilyen közel egymáshoz nem tudom, hogyan viselnék el.

És azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Lehet, hogy bele kellene magam vetni a munkába, napi húsz órát dolgozni, hogy ne jusson időm és erőm se a fiam, se Chaud halálán gondolkodni. Lehet, hogy itthon kellene maradnom, vagy felmennem Anyuékhoz, kivárni hogy lenyugodjak.

Mindez azonban nem segít rajtam, hogy hosszú távon mi legyen. Nincs egyetlen támpontom sem a jövőmet illetően.

My unborn son

Egy golyó elvette a jövőmet.

Egy árulás elvette a múltamat.

A fájdalom elvette a gyerekemet.

Nem maradt semmim.

Muffled

Mintha párnát tettek volna a világra.

Próbálom túlélni a napokat, egymás után. Körülöttem nyüzsögnek az emberek, mindenki éli az életét, nem állt le semmi.

Hozzám csak tompa duruzsolás jut el mindebből. Csak a saját szívdobbanásaimat hallom. Mikor odafigyelek a ritmusra, majd' megsüketülök. Kétszer kell hozzám szólni, hogy egyszer meghalljam, pedig már nyoma sincs bennem a gyógyszereknek.

Egyik lábat a másik elé, a testem majd követi őket. Nincsenek célok, csak hogy túléljem a napokat. Próbálok erőt gyűjteni, hogy valahogy végigcsináljam majd a hétfőt.

No more tears

Mára már elfogytak a könnyek. Mára már nem kellenek a nyugtatók. Egyelőre.

Kezdem felmérni, mi minden vár rám. Mind a lista elemei, mind maga az elemek számossága rémítő. Olyan, mintha egy szakadék fölött egyensúlyoznék egy keskeny pallón. Igyekszem csak egy lépéssel előbbre nézni, de néha óhatatlan, hogy meg ne lássam az összképet.

A mellettem levőkön kívül az a tudat tartja bennem a lelket, hogy akármi is történt, már nem vagyok egyedül és felelős vagyok valakiért. Meg kell szülnöm a fiunkat és fel kell majd nevelnem.

Gyűlöltem, hogy a hétvégéből csak villanások maradtak meg. Ki akartam tépni magam a ködből: ezerszer inkább a szúrós valóság, mint a rózsaszín tablettákból áramló vattacukor-puhaság. Még nem tudom, meddig bírok megküzdeni mindazzal, amit a Valóság a fejemre önt. A puszta düh hajt előre.

Mi mást tehetnék, mint hogy összeszorítom a fogam, kihúzom magam és szembe köpöm a Sorsot? Minden erőtartalékomra szükségem lesz.

Cold spring

Kitten név- és születésnapja egyszerre.

Sokat munkánk volt a szervezkedésben, hogy a buli, az ajándékok, a meglepetés, minden a helyén legyen, de végül sikerült: minden klappolt, minden a helyére került. Minden tökéletesen indult.

Napközben, mikor láttam a folyosón elsuhanni, mosolygott, ragyogott, a gyönyörű, göndör, vörös fürtjei röpködtek utána. A mélyzöld szemei szikráztak, ahogy nevetett, mikor a sorban kapta a csokrokat. Nevetett akkor is, mikor bejött hozzám, az asztalom szélének támaszkodott és megkérdezte, van-e valami tervem a négynapos hétvégére. Nevetett, mikor néma válaszként lopva, egy ujjal végigsimítottam a combján; nevetett, mikor futva viszontsimította az arcom és értőn összekacsintottunk.

Gyönyörű volt, ahogy kerek 22 évesen, fiatalsága teljében pezsgett. Szerelmes voltam.

Napközben rövid hívásokban még utoljára egyeztettünk az akkor még nem Orákulumként, hanem Mr. Simperként futó párjával. Ő is izgatott és szintén nagyon szerelmes. A hangját hallva egy pillanatra elfog a mélyre temetett irígység, hogy nekem nincs ilyen szerencsém, de aztán megrázom magam, ez a nap nem rólam szól.

Ebédnél már a saját szüleitől bérelt lakásról beszélünk. Két nagy lépés egyszerre: elköltözés a szülőktől, összeköltözés a szerelmével. Ahogy beszél róla, ahogy a teste beszél róla, érezni, tudni, hogy ő is szerelmes. A teraszon ülünk és körülöttünk tombol a tavasz.

Mikor elbúcsúzunk, hogy bemenjen az egyetemre, még megbeszéljük, hogy hívjuk egymást: izgatott vagyok, vajon sejt-e valamit a meglepetésekről?

Valahogy álomszerű a nap.

Délután nehezen tudok csak a munkámra figyelni, folyton elkalandoznak a gondolataim, pedig hegyekben állnak a fordítanivaló anyagok. Csak Kittenre és a hétvégére tudok gondolni.

Azt írtam, álomszerű? Nos, az álmok könnyen rémálomba fordulhatnak át.

Háromkor még sehol a telefon. Négykor már türelmetlen vagyok. Fél ötkor csörren csak meg, Mr. Simper. A hangja tompa, ahogy hadarva elmondja, hogy Kittent baleset érte és még a műtőben van.

A világ némafilmmé változik. Kapkodva veszem magamra a vékony kabátom, közben véletlenül leverem az asztalomról az írószert és az irattartókat, de nem érdekel semmi. Sokadik próbálkozásra sikerül csak taxit hívnom. Mikor végre megérkezik, legszívesebben sikoltoznék, hogy gyorsabban, gyorsabban, még a forgalom is ellenem van.

Futok a sebészet folyosóján, de már messziről látom, hogy minden késő. Mr. Simper már nem méltó a nevére. Nem rám néz, hanem mögém, a távolba, mikor monoton hangon elmondja a részleteket. A némafilm fekete-fehérré változik.

Kitten a munkahelyről kilépve, karjában a rengeteg csokorral a Körút felé indult. Az első sarkon ment át, mikor egy túl gyorsan kanyarodó autó elütötte…

Tőlem alig pár száz méterre. Ha pár másodperccel rövidebb…vagy hosszabb az ebédünk, ez nem történik meg.

…és a műtét ugyan sikerült, de a teste már nem bírta ki a sorozatos sokkot.

Fél kézzel a falnak támaszkodom és a szemetesbe hányok. A falak rám zárulnak és elfogy minden levegőm, menekülnöm kell, de az a fájdalom, ami magába szippant, belül van és nem tudok előle hova bújni.

Otthon keresem a biztonságot, ami megvéd és ahogy hazaérek, megadom magam az áradatnak. A fekete-fehér némafilm életlenné válik, de csak a könnyeim azok. Hiába csörgetem egyfolytában a telefont, nem veszi fel.

Szürke és hideg lett a tavasz.