Biding my time

Úgy látszik, a blog tényleg terápiás hatással bír. Rám legalábbis biztosan pozitívan hat: ki tudtam magamból írni, ami bennem feszült, ha nem volt kinek elmondjam a gondom-bajom. Most lenne kinek elmondani, bár nincs mit. Az egyedüllét és a gondok - nálam - együtt járnak.
Már az ünnepeket sem egymagam töltöttem. Írhatnék arról, hogy milyen kedves, hogy milyen szellemes, hogy milyen...de nem teszem. Csak annyit írok, hogy boldog vagyok és ez mindent elmond. Annyit, hogy már nem kell azon töprengenem, kimondjam-e azokat a szavakat, amiket eddig nem mondtam annak, akitől mindezt az odafigyelést ezeddig egyedül megkaptam, megkaphattam volna.
Talán túl bátor vagyok a mindössze két és fél hónap együtt töltött idő után, de nem akarok a holnapra gondolni.
A hét végén hivatalosan is beköltözöm az új lakásomba. Az eredeti 6:1, később a 4:3 arányok a befejezéskor 3:4-re módosultak, viszont minden kész. Már csak egy olyan takarítót kell találnom, aki a több hektárnyi épületet hetente legalább egyszer, de inkább kétszer kitakarítja.
Velencét szeretném megnézni, immár nem a Karnevál vagy nem üzleti út alatt. Szeretnék megtanulni motorozni, mert ugyan nagyon élvezem, ahogy a sofőr hátához simulva együtt vesszük be a kanyarokat, de a nyeregben egyedül egészen más lehet.
Nagyjából még egymillió dologról akartam írni, de majd inkább máskor.

It's been some time

Október közepe óta nem írtam. Zsúfolt volt a programom.
Kéjelegtem egy még viszonynak sem nevezhető kapcsolatban egy táncossal, aki életében csak egyvalakibe volt szerelmes...saját magába. Nem tartott sokáig a türelmem. Ellepett a munka, de már látom a fényt az alagút végén. Újra megjelentem a tévében. Masszívan elméreteztem a házon végzendő munkálatok költségeit: az eredeti 6:1 beszerzés kontra felújítás+berendezés arány mára kezdi megközelíteni a 4:3 értéket és nő. Legalább amiatt nem fog fájni a fejem, hogy mit írok majd le az adómból. Elvesztettem egy levelezőpartnerem. Nyakig olajos lettem egy piacon evett fokhagymás lángos után.
És nem egy üveg társaságában töltöttem a Karácsonyt. Minden terhelés ellenére és a szabadidő szinte teljes és tökéletes hiánya mellett abszolút kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak mondhatom magam.

Strangled

Most, hogy egy kicsit felszabadultam, megpróbáltam Sourire-t kárpótolni valamennyire. Vásárlás, lakáskeresés, színház, vacsora, buli, hancúr...gyakorlatilag majd' minden szabadidőmet és figyelmemet megkapta.
És érzem, hogy ez neki nem elég. Egy pillanatra sem akarna elereszteni...amivel semmi baj nem lenne, ha csak egy kicsit is így éreznék magam is. Inkább teher, mintsem kellemes kapcsolat, ami fojtogat és már nem lelem mindig örömömet benne, leszámítva az ágycsatákat, ahol soha nincs okom panaszra.
Ha csak ennyiről lenne szó, felfoghatnám penitenciaként is, hiszen megérdemli az odafigyelést, a törődést és valóban van mit bepótolnunk. A féltékenység már teljesen más lapra tartozik, amit csak nagy nehezen tudtam a négy fal közé visszavinni. Nem hiszem, hogy egy ártatlan felkérést vissza kellene utasítanom és hogy kettesben kellene maradnunk egy buli közepén. Rámutattam, hogy semmi kifogása nem volt az édeshármas ellen.

"I had you even then, though we were not alone. I cannot have you while you dance someone."

Nem tudok többet adni magamból, de már nem is akarok.
Vettem egy hatalmas loftot és ha berendezem, talán már nem is akarok többet költözni. A nagy része persze még kihasználatlan lesz, de van hely benne elég...akár egy egész családnak.