The End of Something Beautiful

Hétvégén Amber elhívta vacsorázni az egyik modelljét.
Már akkor összefutott a számban a nyál, mikor a fényképeken láttam. Élőben pedig...nos, igen.
Visszafogtam magam, nem akartam egy újabb féltékenységi jelenetet; Amber is inkább visszahúzódó volt. A harmadik fél viszont vagy nem értette, miről van szó kettőnk között, vagy nem akarta érteni, esetleg csak simán pocsék színész. Tulajdonképpen teljesen mindegy.
Van, amivel nem tudok versenyezni.
Vacsora végén elbúcsúzott és hazataxizott; maradtunk ketten Amberrel , az asztal két oldalán. Nem akartam megkönnyíteni a dolgát, lassan elkortyoltam a borom és egy szót se szóltam, míg ő a kezeit tördelte. Végül kitettem az asztalra a lakása kulcsait és mikor meg akart szólalni, az ujjamat az ajkára tettem.

Don't ruin it please. We both knew it was only a matter of time.

Megértem - bár elfogadni nem tudom - a szempontját: nem leszek fiatalabb, nem leszek szebb. Ő pedig egész életében ezt keresi.

Erased. Over. Out.

Sourire tudta, érezte, hogy nem mennek jól a dolgaink. Saját bevallása szerint pont ezért kapaszkodott belém egyre görcsösebben.
Sajnálom őt. Ha nem ilyen a csillagok együttállása, ha ő egy kicsit lazább, ha én egy kicsit nyitottabb vagyok, talán tovább nyüstölhettük volna egymást.
Békében, bár szomorúan váltunk el. Nem én hoztam fel a témát, hanem ő: részéről nem kell tartanom semmiféle kellemetlen meglepetéstől, pletykától sem a munkahelyen, sem bárhol máshol. Visszaáll a status quo: ő a tanuló, a beosztott, én a mentor, a felettes.
A szívem egy darabkáját sikerült megszereznie és kitépnie. Akármilyen apró a seb, fáj.