Ronin

Jut eszembe: a ma aláírtam a kilépőpapírjaimat.
Nem csak az én egy éves (fizetés nélküli) szabadságom, vagy Buzz Lightyear millió dolláros irodai újrabútorozása van a serpenyőben. A legnagyobb súlya a 15 milliárdos negyedéves "elfelejtett" veszteségnek van. Hiába, a BofA-nál nincs kecmec, sokakkal együtt nekem is mennem kell, immár hivatalosan is.
Másodéves korom óta ez az első alkalom, hogy nincs munkahelyem.
Nem rémültem meg, bár nincs hosszú időre tartalékom: a privát munkámból szépen megélek. Viszont kell valami hosszabb távra is, ami miatt újra meg kell fontolnom Don Corleone ajánlatát.
Cseppet sincs ínyemre.

Derrière

Vajh' miért próbálja meg a magára adó nők többsége az óhajtott fenékformát puszta fogyókúrával elérni valamiféle fizikai munka helyett?
Nem olcsóbb. Nem könnyebb. Nem élvezetesebb. A végeredmény kontúrja szép, de az első tapintás — értsd: belemarkolás — azonnal leleplezi az illetőt.
Vessenek a mókusok elé, de a magam részéről a kemény izmokat kedvelem a tésztaszerű puhasággal szemben.

The last step

Sokáig néztem farkasszemet a barna borítékkal.
Több, mint egy éve, hogy kézhezkaptam és azóta nem nyitottam fel. Mit tagadjam, félek, mit találok majd benne. Félek, hogy a vizsgálat pálcát tör felettem, ítéletet mond.
Hirtelen nekilendülök és egy pillanatig csak az számít, hogy tudnom kell, akármit is mondjon a sok papír. Aztán megrettenek és visszakozom.
Egy hajtásra megiszom egy pohár bort és rögtön kitöltöm a másodikat is. Fel-alá járkálok, kezemben a pohárral, idegesen nézem a borítékot az asztalon. Egy gyors korty. Felkapom a távirányítót, gitár-sample kezd bömbölni. Clawfinger.

"Speak the truth, don't you dare lie to me"

Egy újabb korty. Letérdelek az asztal mellé és feltépem a borítékot.

"Truth, tell me the truth, the truth motherfucker"

Kinyomom a zenét, zúg a csend. És ott áll előttem az orvosi vélemény.

"...is well developed, no external sign of aberration. The embryogenesis is completely in line with the first half of the second trimester. The fetus' rejection is most likely caused by stress-induced hormones."

Magamhoz szorítom a papírokat és összegörnyedve sírok. Siratom a meg nem született fiamat, siratom az elvesztett időt.
Talán soha nem is lesz másképp, talán mindig csak szomorúan tudok majd visszaemlékezni. A szomorúságért cserébe viszont nem fogom magam többet okolni az elvesztéséért. Megéri az ár?

At peace

Ma kinn voltam Brookwoodban. 476 nap óta most először.
Összeszorított foggal mentem be a kapun és majd' széttörtem a virágot, míg a regisztert böngésztem. A parcella felé a dühöm diktálta ritmusra meneteltem.
Mikor odaértem és megláttam a nevét aranybetűkkel a kőbe vésve, egy pillanat alatt elillant minden mérgem. Szemernyi harag nem maradt bennem és csak a nevetésére emlékeztem.
Csak most tudtam igazából megbocsátani.
Mit sem érdekelt, hogy a szemerkélő esőt milliónyi apró pengeként csapja az arcomba a hideg szél és nem számított a cuppogó sár a térdem alatt. Csak a melegség maradt.
Mikor kifelé mentem, már nem a düh és szemrehányás miatt könnyeztem, nem voltam szomorú.
Már csak egy lépés van előttem és teljesen felkészültem.