Titties and the Tower of Babel

Magyaroszági vendéglátómmal magyarul beszélek. Ő velem angolul. Hogy ne felejtsek és hogy gyakoroljon.
Anyuval, aki angol, franciául. Mert kora gyerekkoromban tanultam. Apuval, aki magyar, angolul. Mert megszokta. Kettejükkel együtt franciául. Mert megszoktuk. Ők ketten egymással angolul. Mert megszokták. Tiszta szerencse, hogy nincsenek olasz nagybátyáim, vagy német nagyszüleim.
Anyu néhány napra kórházba készül, hogy kiigazíttasson magán egy pár apróságot. Apu csak röhög az egészen: "Úgy imádom azokat a gyönyörű dudáit, ahogy vannak".
Azt mondják, az ember több lépésen keresztül éri el a felnőttkort: mikor átéli az első nem önkezű orgazmusát; mikor rádöbben, hogy a szülei élnek — de legalábbis valamikor éltek — szexuális életet; mikor megérti, hogy a szülei fölött is múlik az idő és egyszer majd meghalnak és mikor beletörődik, hogy ő is meg fog halni.
Egy nap két lépés.

Recharged

Egy repülőgép személytelensége. Egy félig idegen váróterem zsúfoltsága. Egy régi ismerős megnyugtató mosolya. A tavaszi tél barátságtalan acélszíne. Hóesés! Kátyúk, szürke épületek, mogorva emberek: régi húrok.
Egy legénylakás meghitt rendetlensége. A frissen készülő vacsora gyomorkorgattató illata. A vörösbor testessége. Az elégedett jóllakottság. Egy meleg ölelés, és a hosszú, felszabadító sírás. Úgy érzem, mintha hazaértem volna. Aztán az ölelés szorosabb lesz és egyáltalán nem akarok szabadulni.
A fürrő forrósága, a mindenhonnan áradó zene, a jajongó-síró acélhúrok hangja. Az ágynemű friss illata, a mindent feledtető mély álom. Mikor éjjel felriadok, azonnal megnyugszom, ahogy félig ébren azonnal átölel.
Reggel a szalonnás rántotta aranysárgasága, a tea forrósága. Az illata és a rossz emlékek: ugyan ezt vettem másnak, aki már csak sajgó emlék. A bevásárlóközpont forgataga, új illat, egy névnapi ajándék. Végtelen séta a Duna-parton: élvezem, ahogy a csontig hatoló szél mindent kifúj belőlem, ami kellemetlen, ami fájdalmas.
Este mámor és asztalon táncolás és egy csipet őrültség: apró, szúró, gyorsan tovatűnő fájdalom, és egy kicsi, fényes fémdarab a köldökömben. És vidámság, tomboló joie de vivre, mindent feledtető mámor, sikoltanivaló eksztázis és lebegő álom.
A biztos tudat, hogy mindent túlélek és hogy mindig van kibe kapaszkodnom.
Hazafelé pedig már nem tűnnek olyan szürkének az épületek és mintha vidámabbak lennének az emberek; a felhők felett pedig vár a ragyogó napsütés.

Stronghold

Épp kezdtem — legalábbis azt hittem — kikapaszkodni a mérföld mély szakadékból, mikor visszazuhanok a legmélyére. Nagyon nehezen tudtam megőrizni méltóságom megmaradt morzsáit, de végül nem futamodtam meg, és egészen hazáig vittem minden fájdalmam.
Otthon millió darabra törött a mécses. Le akartam mosni még az emlékét is magamról, de nem sikerült, hiába kuporogtam majd egy órát a tűzforró zuhany alatt.
Utálom magam, hogy ennyire gyenge vagyok. Méltóság ide, méltóság oda, menekülök, vissza a várhoz.