Biding my time

Úgy látszik, a blog tényleg terápiás hatással bír. Rám legalábbis biztosan pozitívan hat: ki tudtam magamból írni, ami bennem feszült, ha nem volt kinek elmondjam a gondom-bajom. Most lenne kinek elmondani, bár nincs mit. Az egyedüllét és a gondok - nálam - együtt járnak.
Már az ünnepeket sem egymagam töltöttem. Írhatnék arról, hogy milyen kedves, hogy milyen szellemes, hogy milyen...de nem teszem. Csak annyit írok, hogy boldog vagyok és ez mindent elmond. Annyit, hogy már nem kell azon töprengenem, kimondjam-e azokat a szavakat, amiket eddig nem mondtam annak, akitől mindezt az odafigyelést ezeddig egyedül megkaptam, megkaphattam volna.
Talán túl bátor vagyok a mindössze két és fél hónap együtt töltött idő után, de nem akarok a holnapra gondolni.
A hét végén hivatalosan is beköltözöm az új lakásomba. Az eredeti 6:1, később a 4:3 arányok a befejezéskor 3:4-re módosultak, viszont minden kész. Már csak egy olyan takarítót kell találnom, aki a több hektárnyi épületet hetente legalább egyszer, de inkább kétszer kitakarítja.
Velencét szeretném megnézni, immár nem a Karnevál vagy nem üzleti út alatt. Szeretnék megtanulni motorozni, mert ugyan nagyon élvezem, ahogy a sofőr hátához simulva együtt vesszük be a kanyarokat, de a nyeregben egyedül egészen más lehet.
Nagyjából még egymillió dologról akartam írni, de majd inkább máskor.