Csütörtökön Chauddal koncertre mentünk. Én azért, hogy meghallgassak egy fantasztikus albumot, ő azért, hogy megismerkedjen egy számára új stílussal. Egy cseppet sem kellett csalatkoznia egyikünknek sem.
Teljesen más: közös megegyezéssel tegnap kiszereltettem a páncélzatot.
Szombaton engem mutattak be. Csak épp nem a baráti társaságnak, hanem a családnak. Pontosabban szólva a Klánnak.
Mert többszáz ember már nem család. A rengeteg pár, barát, barátnő, élettárs, gyerek, nagybácsi, nagynéni, nagy- és dédszülő, ük és még ki tudja ki, akik inkább szorosabb, mint lazább kapcsolatban állnak a Klánnal annyian vannak, hogy a sok kézfogástól majdnem begörcsölt a kezem. Az összes nevet megjegyezni lehetetlen vállalkozás lett volna, ezért Chaud segítségét kérve csak a "fontosabb" emberekre koncentráltam - belőlük is volt épp elég.
A rengeteg ember az apai nagyapa születésnapjára gyűlt össze, 81 éves és mind a mai napig kiváló egészségnek örvend. Szolgált ejtőernyősként a II. világháborúban - a fia, azaz Chaud apja és maga Chaud is ejtőernyős -, és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nagyon kedves. A bemutatkozás után ketten maradtunk, töltött egy-egy pohárral, leült egy hatalmas íróasztal mögé és onnan figyelt. Elnevettem magam a szituáción.
"You remind me a bit of Don Corleone, holding audiences."Két szót kérdezett még a családról, aztán pedig minden másról beszélgettünk. Egészen az ingás óra megszólaltáig.
"Well, I can make make offers which nobody can refuse, too."
"I frankly have to tell you, I'm totally zapped by Chaud's choice. I would be really happy to see you by him. And now, do you care for a dance with an aging man?"Az este hátralévő részében egyszerűen jól érezte magát mindenki. Egy percig nem éreztem magam kívülállónak, épp ellenkezőleg: mintha mindig is itt lett volna a helyem.
"I do."