Recharged

Egy repülőgép személytelensége. Egy félig idegen váróterem zsúfoltsága. Egy régi ismerős megnyugtató mosolya. A tavaszi tél barátságtalan acélszíne. Hóesés! Kátyúk, szürke épületek, mogorva emberek: régi húrok.
Egy legénylakás meghitt rendetlensége. A frissen készülő vacsora gyomorkorgattató illata. A vörösbor testessége. Az elégedett jóllakottság. Egy meleg ölelés, és a hosszú, felszabadító sírás. Úgy érzem, mintha hazaértem volna. Aztán az ölelés szorosabb lesz és egyáltalán nem akarok szabadulni.
A fürrő forrósága, a mindenhonnan áradó zene, a jajongó-síró acélhúrok hangja. Az ágynemű friss illata, a mindent feledtető mély álom. Mikor éjjel felriadok, azonnal megnyugszom, ahogy félig ébren azonnal átölel.
Reggel a szalonnás rántotta aranysárgasága, a tea forrósága. Az illata és a rossz emlékek: ugyan ezt vettem másnak, aki már csak sajgó emlék. A bevásárlóközpont forgataga, új illat, egy névnapi ajándék. Végtelen séta a Duna-parton: élvezem, ahogy a csontig hatoló szél mindent kifúj belőlem, ami kellemetlen, ami fájdalmas.
Este mámor és asztalon táncolás és egy csipet őrültség: apró, szúró, gyorsan tovatűnő fájdalom, és egy kicsi, fényes fémdarab a köldökömben. És vidámság, tomboló joie de vivre, mindent feledtető mámor, sikoltanivaló eksztázis és lebegő álom.
A biztos tudat, hogy mindent túlélek és hogy mindig van kibe kapaszkodnom.
Hazafelé pedig már nem tűnnek olyan szürkének az épületek és mintha vidámabbak lennének az emberek; a felhők felett pedig vár a ragyogó napsütés.