Shanghai

Érzem a jet lag utórezgéseit, másfél nappal a hazaérkezés után is.
Kézközelből átélve sokkal ijesztőbb volt, mint gondoltam volna. De nem, nem félelmetes, hanem inkább maga alá temet a puszta méreténél fogva. Utólag már furának tetszik, hogy akárcsak egy pillanatig is eljátszottam a gondolattal, hogy odaköltözzem.
Folyton dohányzó tárgyalópartnerek, szigorú arccal, hófehér, keményített ingben, Hermes nyakkendőben, méret után csináltatott koromfekete öltönyben. Hol vannak a szürke egyenruhák? Meg-megránduló vonások, horkantásszerű helyeslés, a tolmács hátam mögül suttogó fáradt hangja. Visszhangzik a terem, ahogy eladom a képességeimet.
Ketten vagyunk nők az egész teremben. Velem szemben húsz kifejezéstelen, barna szempár.
Este, a vacsoraasztalnál már lazább a hangulat, néhányan mosolyognak is. Folyton füstöl a cigaretta. Aztán álomtalan álom, majd másnap ugyanez folytatódik, velük, majd megint rajtam a sor. Ezt a táncot szeretem; bár ne lennék ilyen fáradt! Talán még élvezném is, ahogy kóstolgatjuk egymást, ahogy fogást keresünk a másikon, hogy felülkerekedjünk, hogy többet tudjunk meg a másik félről, mint amennyit magunkról elárulunk.
Aztán csak eljön a vége és kifújhatjuk magunkat. Vagy mégsem? Udvariasan sikerül visszautasítani, hogy végig kelljen néznünk az alapító atya lakhelyét vagy a Párt titkos kongresszusának helyszínét. Lemondunk a Bundon fényképezkedésről és a Yu kert is kimarad, inkább a friss ágynemű illatát érezném.
Mikor reggel felébredek, egy szál ingben kiülök az ablakba; alattam nyolcvan emelet. Egy egész világegyetem választ el a lent élőktől, akiknek cseppet sem ilyen csillogó az élete, akik márványt csak fényképen, márkás italokat csak reklámokban látnak. Egyedül vagyok, egy pillanatig mindentől és mindenkitől távol.
Aztán kapok egy bögre forró csokoládét és hátulról átkarolnak. És érzem, tudom: ha társam van, még ezt a várost is le tudnám igázni.