70% jealousy, 30% trust

Sourire tegnap furán nézett rám, mikor ebédből visszaérkezve átad egy cetlit: ismeretlen telefonszám, ami visszahívást kér és csak annyi: 7030.
Öt perc múlva már tudtam, hogy nem 7030, hanem Seventy Thirty: "an exclusive matchmaking and lifestyle company for affluent and successful people [...] who devote 70%of their time to their work and 30% into their life."
Először azt hitem, valami vicc az egész. De nem. Valakinek, egyelőre nem tudhatom kinek, megtetszettem és mással hívat meg randira, annyira elfoglalt. A vonal másik végén a hölgy dicsérő litániába kezd a megbízóról: ingatlanbefektetéssel foglalkozó cég tulajdonosa, több külföldi nagyvállalatban bír részesedéssel, többmilliós nagyságrendű likvid vagyon, makulátlan egészségügyi történet, társaságkedvelő, sportos és még annyi pozitívum, hogy szinte gondolkodás nélkül mehetnék ruhát próbálni az esküvőre. Az eddigi profilom, nyilvános adataim és informális kérdezősködések alapján úgy gondolják, hogy tökéletesen összeillünk. Ó, ezek szerint le is nyomoztak; egy pillanatra elöntött a paranoia, de gyorsan legyűrtem. Számomra ettől még nem lettek szimpatikusabbak.
Mielőtt a hölgy az új lélegzetvétellel még magasabb piedesztálra emelhetné az ügyfelét, leállítom: nem részletezett okoknál fogva nem én vagyok a megbízó számára legmegfelelőbb partner.
Mikor elmeséltem az egészet Sourire-nek, csak megvonta a vállát, de nem szólt semmit, viszont látszott rajta, hogy bántja a helyzet.
Ma újra hívtak, de ezúttal egy meleg férfihang üdvözölt. A megbízó. Az okokat firtatta, amire megengedtem magamnak a visszafogott hideg düh luxusát: egy ismeretlennek nem tartozom elszámolással, de ha ennyire kíváncsi rögtön az első okra, 30% magánélet pokolian kevés lenne.
Sourire az ajtóban állva hallgatta végig a kihangosított beszélgetést és a végén nem késlekedett a szemrehányásokkal sem.

"Why didn't you tell him the truth? The truth that you are engaged? The truth which should have been told on the first place?"

Nem egy malomban őrlünk. Neki társ kell, míg én másként tekintek a kapcsolatunkra. Amíg ő hosszú távra gondol, addig én viszonyunk minden pillanatát úgy élem meg, mintha az lenne az utolsó. Ő hosszú együttélést szeretne, én pedig már a másodperceknek is örülök.

The Oracle

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.
Ahelyett, hogy meglátogattam volna az Orákulumot, inkább meghívtam magamhoz egy hosszú hétvégére. Sourire feszültsége pillanatok alatt elszállt, mikor találkoztak, és ebben nem kevés szerepe volt a harmadik félnek.
Ugyan nem vagyok olyan ügyes a konyhában, mint az Orákulum, de sikerült nem odaégetnem a vacsorát. Hogy aztán a bor, a vidám hangulat, a helyzet ismerősen pikáns volta tehet a többiről? Bárhogy is, de a menáge-á-trois igenis működik közöttünk, még mindig és egy percig sem kellett csalatkoznom, sőt.
Sourire később kimerülten bevackolta magát az ágyba, mi pedig még hosszú órákat áztattuk magunkat a fürdőkádban és elkortyolgattuk a maradék bort: még pezsgett bennem a gyönyör, elbágyasztott a forró víz. Olyan ismerős volt minden, nyugodt, stabil, kizökkenthetetlen harmónia. Állt az idő.
Reggel a friss pirítós illatára ébredtem. Élettel telt meg a lakás: Sourire a konyhában dúdolgatott, az Orákulum pedig a hideg zuhany alatt próbált meg kijózanodni. "Áramlik a csí, mint a kurvaélet", hogy őt idézzem.
A napot kettesben töltöttük, sétálva.

"Yesterday's immensely pleasurable surprise was a bit familiar, wasn't it? It resembled the start of our common blissful and innocent young times. And you know the end at least as good as I do. I don't want that to happen again.
History tends to repeat itself."

Egy pillanatra visszautazom az időben, éveket. Magam előtt látom a kórházat, a megroggyant vállakat, és hogy a csillogás, az öröm, ahogy azt addig ismertem, eltűnik a világból. Az Élet első mélyütése.
Este már újra hármasban megyünk szórakozni. Hazafelé Sourire-t először éri halálközeli élmény, mikor az Orákulum mellett ül az anyósülésben: sikoltozva kapcsolja be a biztonsági övet, míg én hátul nevetek rajtuk, mert tudom, hogy soha ilyen jó kezekben nem volt még a volán. Az este többi része visszafogott, csendes, puha, de minden a helyén van, mintha mindannyian ezer éve ismernénk egymást.
Vasárnap kettesben felautózunk északra. Mindenhol köd, minden zöld; sehol máshol nincs ilyen színe a fűnek. Visszafelé beugrunk Apuékhoz. "Meddig hagyod a lányomat parlagon heverni?" - kérdi Anyu, tökéletes magyarsággal. Majd' belefulladok a csészényi teába, az Orákulum csak vigyorog: "Tout a son temps". Most Anyu vigyorog és Apu fulladozik.
Este fényképek készülnek, hogy legyen miben gyönyörködjünk, aztán széttépjük egymást, hogy aztán újra nyugodtan foglalkozhassunk egymással, hogy aztán megint egymásnak eshessünk. Birtokolni akarom, mindig.
Másnap, miközben inget rendel és szakértő módon választ nyakkendőt a belvárosban, arra gondolok, hogy nem akarom, hogy hazamenjen, legyen neki is itt az otthona, de ezt nem mondom ki, nem mondhatom ki. Talán tudja, hogy mit akarok.
Talán mindig is tudta.