The Oracle

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.
Ahelyett, hogy meglátogattam volna az Orákulumot, inkább meghívtam magamhoz egy hosszú hétvégére. Sourire feszültsége pillanatok alatt elszállt, mikor találkoztak, és ebben nem kevés szerepe volt a harmadik félnek.
Ugyan nem vagyok olyan ügyes a konyhában, mint az Orákulum, de sikerült nem odaégetnem a vacsorát. Hogy aztán a bor, a vidám hangulat, a helyzet ismerősen pikáns volta tehet a többiről? Bárhogy is, de a menáge-á-trois igenis működik közöttünk, még mindig és egy percig sem kellett csalatkoznom, sőt.
Sourire később kimerülten bevackolta magát az ágyba, mi pedig még hosszú órákat áztattuk magunkat a fürdőkádban és elkortyolgattuk a maradék bort: még pezsgett bennem a gyönyör, elbágyasztott a forró víz. Olyan ismerős volt minden, nyugodt, stabil, kizökkenthetetlen harmónia. Állt az idő.
Reggel a friss pirítós illatára ébredtem. Élettel telt meg a lakás: Sourire a konyhában dúdolgatott, az Orákulum pedig a hideg zuhany alatt próbált meg kijózanodni. "Áramlik a csí, mint a kurvaélet", hogy őt idézzem.
A napot kettesben töltöttük, sétálva.

"Yesterday's immensely pleasurable surprise was a bit familiar, wasn't it? It resembled the start of our common blissful and innocent young times. And you know the end at least as good as I do. I don't want that to happen again.
History tends to repeat itself."

Egy pillanatra visszautazom az időben, éveket. Magam előtt látom a kórházat, a megroggyant vállakat, és hogy a csillogás, az öröm, ahogy azt addig ismertem, eltűnik a világból. Az Élet első mélyütése.
Este már újra hármasban megyünk szórakozni. Hazafelé Sourire-t először éri halálközeli élmény, mikor az Orákulum mellett ül az anyósülésben: sikoltozva kapcsolja be a biztonsági övet, míg én hátul nevetek rajtuk, mert tudom, hogy soha ilyen jó kezekben nem volt még a volán. Az este többi része visszafogott, csendes, puha, de minden a helyén van, mintha mindannyian ezer éve ismernénk egymást.
Vasárnap kettesben felautózunk északra. Mindenhol köd, minden zöld; sehol máshol nincs ilyen színe a fűnek. Visszafelé beugrunk Apuékhoz. "Meddig hagyod a lányomat parlagon heverni?" - kérdi Anyu, tökéletes magyarsággal. Majd' belefulladok a csészényi teába, az Orákulum csak vigyorog: "Tout a son temps". Most Anyu vigyorog és Apu fulladozik.
Este fényképek készülnek, hogy legyen miben gyönyörködjünk, aztán széttépjük egymást, hogy aztán újra nyugodtan foglalkozhassunk egymással, hogy aztán megint egymásnak eshessünk. Birtokolni akarom, mindig.
Másnap, miközben inget rendel és szakértő módon választ nyakkendőt a belvárosban, arra gondolok, hogy nem akarom, hogy hazamenjen, legyen neki is itt az otthona, de ezt nem mondom ki, nem mondhatom ki. Talán tudja, hogy mit akarok.
Talán mindig is tudta.