A place to hide, a place to live

Teljesen mindegy, hova megyek, hogy ki van mellettem, vagy épp ki nincs, sehol nem találom a helyem.

Sehol nem jó.

Nem jó Anyuéknál, nem jó otthon. Nem jó, ha nagy körülöttem a hely a tengerparton és nem jó, hogy a saját házamban megfojtanak a falak. Nem jó ismeretlen emberek között, nem jó nagy társaságban, nem jó meghitt társaságban, nem jó kettesben és nem jó egyedül. Akkor hol lenne jó?

Fogalmam sincs.

Sokmindent kellene és lehetne csinálni, de semmihez sincs kedvem. A semmittevéshez sincs kedvem. Nincs kedvem inni és nincs kedvem józannak maradni. Nincs kedvem vásárolni. Nincs kedvem autókázni. A motorra rá sem bírok nézni.

A Klán néhány tagját hangsúlyozottan nem akarom látni. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésekre, az okokra, a kifogásokra. Pedig segíteni akarnak.

Hétfőn kapom meg a vizsgálat eredményét. Igazából már most tudom, hogy nem volt semmi baja a fiamnak és csak én tehetek róla, hogy elvetéltem.

Teljes szívemből gyűlölöm magam.

Sober

Újra tiszta vagyok, két héten belül másodszor.

Mindkét alkalommal úgy múlt el a tabletták hatása, mintha egy lámpát kapcsoltak volna fel: se átmenet, se fokozatosság. Mindkét alkalommal egy pillanat alatt ömlött rám a valóság és a tudat, hogy minden megtörtént.

Mikor kedden görcsök között bevittek, igazából megrémülni sem volt időm. Sírni is csak akkor kezdtem el, mikor elöntött a vér és kiszakadt belőlem a remény.

Gyűlölöm az érzelmi hullámvasutat. Az egyik percben csendesen sírdogálok, a következőben pedig elapad minden könnyem és úgy érzem, ha megint rákezdem, soha nem tudom majd abbahagyni. Egyszer magam akarok lenni, másszor mindenkit magam körül akarok tudni és beszélni, kiönteni mindazt a fájdalmat, ami bennem van.

A vizsgálat eredménye csak pár nap múlva érkezik meg. Anyu kétszer is rákérdezett, hogy tényleg akarom-e. Egyszerűen tudnom kell, hogy egészséges volt-e, vagy én tehettem a vetélésről. Még nem tudom, mi legyen majd vele: két temetést ilyen közel egymáshoz nem tudom, hogyan viselnék el.

És azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Lehet, hogy bele kellene magam vetni a munkába, napi húsz órát dolgozni, hogy ne jusson időm és erőm se a fiam, se Chaud halálán gondolkodni. Lehet, hogy itthon kellene maradnom, vagy felmennem Anyuékhoz, kivárni hogy lenyugodjak.

Mindez azonban nem segít rajtam, hogy hosszú távon mi legyen. Nincs egyetlen támpontom sem a jövőmet illetően.

My unborn son

Egy golyó elvette a jövőmet.

Egy árulás elvette a múltamat.

A fájdalom elvette a gyerekemet.

Nem maradt semmim.

Muffled

Mintha párnát tettek volna a világra.

Próbálom túlélni a napokat, egymás után. Körülöttem nyüzsögnek az emberek, mindenki éli az életét, nem állt le semmi.

Hozzám csak tompa duruzsolás jut el mindebből. Csak a saját szívdobbanásaimat hallom. Mikor odafigyelek a ritmusra, majd' megsüketülök. Kétszer kell hozzám szólni, hogy egyszer meghalljam, pedig már nyoma sincs bennem a gyógyszereknek.

Egyik lábat a másik elé, a testem majd követi őket. Nincsenek célok, csak hogy túléljem a napokat. Próbálok erőt gyűjteni, hogy valahogy végigcsináljam majd a hétfőt.

No more tears

Mára már elfogytak a könnyek. Mára már nem kellenek a nyugtatók. Egyelőre.

Kezdem felmérni, mi minden vár rám. Mind a lista elemei, mind maga az elemek számossága rémítő. Olyan, mintha egy szakadék fölött egyensúlyoznék egy keskeny pallón. Igyekszem csak egy lépéssel előbbre nézni, de néha óhatatlan, hogy meg ne lássam az összképet.

A mellettem levőkön kívül az a tudat tartja bennem a lelket, hogy akármi is történt, már nem vagyok egyedül és felelős vagyok valakiért. Meg kell szülnöm a fiunkat és fel kell majd nevelnem.

Gyűlöltem, hogy a hétvégéből csak villanások maradtak meg. Ki akartam tépni magam a ködből: ezerszer inkább a szúrós valóság, mint a rózsaszín tablettákból áramló vattacukor-puhaság. Még nem tudom, meddig bírok megküzdeni mindazzal, amit a Valóság a fejemre önt. A puszta düh hajt előre.

Mi mást tehetnék, mint hogy összeszorítom a fogam, kihúzom magam és szembe köpöm a Sorsot? Minden erőtartalékomra szükségem lesz.

Falling down

Minden összetört.

Csak percekre térek magamhoz, mikor elmúlik a tabletták hatása. Ilyenkor, mint ahogy most is, ijesztően élesen emlékszem minden pillanatra és rettenetesen fáj a puszta lét is. Aztán csak pár perc, és az újabb adag nyugtatók megint levernek majd a lábamról. Ezt a nyúlfarknyi bejegyzést is több nekifutás után fejezem majd csak be.

Mikor magamnál vagyok, csak a saját szívemben forgatom a kést, mikor telefonon keresztül elmondom néhány embernek, mi történt, és újraélem az egészet. Azért írom ide is, hogy többször ne szakítsam fel a sebet.

Maman est ici avec moi. Venez rêves, venez oublie.