Sober

Újra tiszta vagyok, két héten belül másodszor.

Mindkét alkalommal úgy múlt el a tabletták hatása, mintha egy lámpát kapcsoltak volna fel: se átmenet, se fokozatosság. Mindkét alkalommal egy pillanat alatt ömlött rám a valóság és a tudat, hogy minden megtörtént.

Mikor kedden görcsök között bevittek, igazából megrémülni sem volt időm. Sírni is csak akkor kezdtem el, mikor elöntött a vér és kiszakadt belőlem a remény.

Gyűlölöm az érzelmi hullámvasutat. Az egyik percben csendesen sírdogálok, a következőben pedig elapad minden könnyem és úgy érzem, ha megint rákezdem, soha nem tudom majd abbahagyni. Egyszer magam akarok lenni, másszor mindenkit magam körül akarok tudni és beszélni, kiönteni mindazt a fájdalmat, ami bennem van.

A vizsgálat eredménye csak pár nap múlva érkezik meg. Anyu kétszer is rákérdezett, hogy tényleg akarom-e. Egyszerűen tudnom kell, hogy egészséges volt-e, vagy én tehettem a vetélésről. Még nem tudom, mi legyen majd vele: két temetést ilyen közel egymáshoz nem tudom, hogyan viselnék el.

És azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Lehet, hogy bele kellene magam vetni a munkába, napi húsz órát dolgozni, hogy ne jusson időm és erőm se a fiam, se Chaud halálán gondolkodni. Lehet, hogy itthon kellene maradnom, vagy felmennem Anyuékhoz, kivárni hogy lenyugodjak.

Mindez azonban nem segít rajtam, hogy hosszú távon mi legyen. Nincs egyetlen támpontom sem a jövőmet illetően.