Running amok without casualties

Mára kihevertem az átkozott hangulatom. Holnapra már csak a maradék másnapom kell kihevernem. A hétvégét nem a vidám ellazulás jellemezte. Lounge belassulás? New Age harmónia? Nyomuk sem volt, a CD-k kibontatlanul vészelték át a hétvégét. Volt helyette Dead Can Dance-sírás, Slayer-hörgés, Ministry-zúzás. Volt harminc hossz úszás, volt agresszióval pótolt rutin a squash-meccsen. Volt a pillanatokra szóló örömök között a plafon részletes, hosszas tanulmányozása. Volt hétfőn egy leforrázó levél. Volt kedden minden másodpercem felemésztő munka. Mikor tegnap este egyedül kimozdultam otthonról, még sejtelmem sem volt, hogy mit is akarok.
Lett belőle egy vacsora, egyedül; aztán egy üveg Chateau d' Sauternes egy ismeretlen társasággal, majd továbbra is velük egzotikus koktélok sora, önvédelemből elcsattant pofonok, elmosódottá váló éjszaka, sodródás egy másik társasághoz, hozzácsapódás egy harmadikhoz. Lett belőle szoros fekete selyeming alatt játszó izom és tűsarkú cipő által harapnivalóan gyönyörűvé varázsolt női vádli. Lett izgatottságtól beharapott, majd lággyá csókolt ajkak képe. Lett türelmetlen övkibontás és meztelen büszkeség. Egy pillanat alatt pengeélessé váló érzékek, heves ingertúltengés, a lényem egyetlen pontba sűrűsödése, tanítás, Tesuque megtestesülése, arcomra csorgó méz, a jussom követelése, sikoltozó elolvadás és két oldalról átölelve rövid, mosolygós alvás.
Könnyű a gyógyulás, de ez a módja felelőtlen. És vajon meddig tart a hatása?