Két karodban

Két karodban ringatózom csöndesen.
Két karomban ringatózol csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok, hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te, ha félek.
Két karommal átölellek, s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.
Két karodban a halálon, mint egy álmon, átesem.

Planned/Done

Nem szültem. Nem volt soha kutyám vagy macskám, pedig otthon elfértek volna, mondjuk két dobermann és egy szürke cirmos. Nem próbáltam ki soha a vitorlázó- vagy a műrepülést. Nem voltam Ausztráliában, sem Új-Zélandon, vagy Grönlandon (és nem voltam sok más helyen sem, de ide mindig el szerettem volna menni). Nem szeltem át vitorlással az Atlanti Óceánt, nem tanultam meg vitorlázni vagy szörfölni sem. Nem tudok síelni, korcsolyázni, görkorcsolyázni. Nem döntöttem meg egyetlen világcsúcsot. Nem mentettem meg egyetlen fekete orrszarvút sem, nem adakoztam az éhező afrikai gyerekek megsegítéséért. Nem kóstoltam meg sem a kobe marhát, sem a fugut. Nincs tetoválásom. Nem festettem be a hajam. Nem lettem szemtelenül gazdag. Nem nyertem kártyán, ruletten, lottón. Nem alapítottam együttest, nem játszom semmilyen hangszeren. Nem búvárkodtam, nem voltam tengeralattjárón. Nem beszélek japánul vagy kínaiul. Nem gördült át fölöttem bukóhullám. Nem kerültem a Forbes címlapjára. Nem másztam meg a Sanreizant (egyiket sem). Nem simogattam kék bálnát. Nem tudok varrni, kötni, horgolni. Nem találkoztam a dalai lámával. Nem lettem űrturista.

Többször is megkérték a kezemet és egyszer megházasodtam. Szerettem sok gyönyörű férfit és nőt. Voltam terhes. Vannak barátaim, vannak közeli barátaim. Vettem és felújíttattam egy hatalmas házat. Vezettem gyors és szép autókat. Körbeutaztam a Földet. Elkezdtem felépíteni egy céget. Tudok biciklivel és motorral egykerekezni, utóbbival stoppie-t is tudok csinálni. Valamennyire tudok más emberek testbeszédében olvasni. Adtak kézről-kézre más emberek a fejük fölött koncerten és ugrottam színpadról a tömegbe (és elkaptak). Próbáltam kábítószert, tetszett és nem szoktam rá. Vonatoztam a világ tetején és pörgettem imamalmot. Beszélek öt nyelvet folyékonyan. Ájultam már el szeretkezés közben. Ugrottam ki repülőből ejtőernyővel, az éjszaka közepén is. Lőttem fegyverrel. Mondtam le állampolgárságról. Megváltoztattam a nevem. Vágtattam lovon. Végrendelkeztem.

No legs

Nem tudom felhúzni a lábam, mikor az ébredés utáni fájdalom miatt össze akarok gömbölyödni.
Ott van. Érzem, zsibbad, de nem mozdul. Annyira rácsodálkozom, hogy egy pillanatra el is felejtem a hátam. Mielőtt teljesen felfoghatnám, hat a gyógyszer és máris újra alszom.
Csak a második ébredés után próbálkozom csodatétellel, azonban ami összejött Beatrix Kiddonak, nekem nem sikerül. Legalább van min sírni. Sírok, mikor felemelnek, sírok, mikor a kádba tesznek, sírok, mikor visszakerülök az ágyba. Kedélyjavító szerek, keblemre!
Gyűlölöm, hogy nem én rendelkezem a saját testemmel, fogolynak érzem magam. Haza akarok menni, itt fulladozom.

The Beginning of the End

Talán hatásvadász, de akkor is: elkezdődött.
Reggelenként görcsbe rándult háttal ébredek. Nem lassan, nyugodtan feleszmélve, hanem egy pillanat alatt. Ha épp nem nyögök, míg várom, hogy hasson a fájdalomcsillapító, hallom, ahogy csikorgatom a fogaimat. Olaszul üvöltözöm, tele torokból káromkodom - ezt rajtam kívül nem érti más a házban - zokogok, hogy múljon el a fájdalom. Pár perc, mire beindul a gyógyszer és hirtelen elhallgatok, kész, fennakad a szemem és összecsuklom, elalszom.
Órákkal később ébredek csak fel, kóválygó fejjel, csatakosan. Ilyenkor nem fáj semmim, legalábbis egy darabig. Egyre nagyobb adagokat kell bevegyek, hogy egy kis menedéket találjak és egyre rövidebb ideig kapok haladékot ébren a fájdalom elől. Alhatok 24 órán keresztül is, ha úgy hozná kedvem, nyugodtan, nem ordibálva és teljesen elpocsékolva a perceket.
Tegnap ilyenkor még nászúton voltunk. Tegnap ilyenkor még az Alpok csendjét vertük szét. Tegnap ilyenkor még élveztem, ahogy egy hajtűkanyarban táncol alattunk a kocsi. Tegnap ilyenkor nevettem. Tegnap ilyenkor a tájban gyönyörködtem. Tegnap ilyenkor átfújt rajtam a jéghideg szél, ahogy a hegytetőn álltunk. Tegnap ilyenkor boldog voltam, talán soha ilyen boldog.
Ma már hálát adok, hogy nincs lépcső a házban. Ma már bottal járok és lesem az órát, hogy még meddig nem kell bevennem újabb adag gyógyszert.
Hogyan maradok inkább ember? Ha vannak tiszta perceim, amikor nem érzem a fájdalmat, megkörítve elviselhetetlenséggel és kiállhatatlansággal, vagy ha kórházba vonulok, ahol folyamatosan, kimérve csepeg belém a gyószer, ahol csak csendesen nyáladzom és nem üvöltözöm, ahol kifolyik a kezeim közül a maradék idő?

Being happy

Pénteken az Orákulum megkérte a kezem és igent mondtam.
Túláradtak az érzelmeim. Anyu és Estée eddig nem sírtak előttem, de most hárman összeölelkezve és vigyorogva zokogtunk. Már nem kell gyógyszer, hogy mindent rózsaszínben lássak.
Tegnap déltől pedig már nem vagyok menyasszony, összeházasodtunk. Apu intézett mindent, a szokásos ellenállhatatlan stílusához hozzáadva a szívességek behajtását, valamint az épp csak nem nyílt agresszió és a behízelgés finoman adagolt keverékét. Semmi felhajtás nem volt, csak csokor és gyűrűk: talán csak Irene Adler esküvői szertartása lehetett rövidebb. Ezt azonban egy cseppet sem bántam és ha lehet, a rózsaszín köd még erősebben hömpölyög körülöttem.
Éjszaka csak a kettőnké volt a ház.
Mivel tiltólistán van, ezért nem gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha, csak simán konstatálom, hogy milyen hülye voltam, hogy nem voltam bátrabb már sokkal korábban.

No apoligies

Napok óta próbálom tető alá hozni ezt a kurta bejegyzést, de az idő nagyrészét alvással töltöm. Pazarlás.
Fordított arányosság áll fenn a szociális készségem és a szervezetemben dolgozó fájdalomcsillapítók mennyisége között: nagyon bunkó vagyok, mikor görcsbe rándult testtel válaszolok valamire. Greg House, valaki?
Van, aki sajnál, de ebből köszönöm, nem kérek és ennek cseppet karcosan hangot is adok, pedig megfogadtam, hogy extrém liberális és elnéző leszek az egész világgal szemben. Tessék, úgy látszik, itt az ideje az újabb adagnak.
A kollégáim úgy döntöttek, folytatják és továbbviszik a céget. Örülök, hogy így határoztak, így nincs olyan érzésem, mintha eddig hiába dolgoztam volna. Nem mintha számítana.
A napirendem a fájdalomcsillapítók körül forog. Ébredés kora reggel beállt háttal, egy adag gyógyszer és pár perc múlva alvás. Utálom, hogy súlyos órák esnek ki. Beszélgetni akarnék a többiekkel, de keresztülhúzza a terveimet a visszatérő fájdalom: így legalább ők is tudnak aludni nagyjából normális időben, míg én megint lebegni fogok.
Vajon mit suttog majd a fülembe a sok dalszöveg közben?

Ébredés után nem tudtam eldönteni, hogy ez a poszt kikerült vagy sem (nem).

Days passing by

Pénteken este nagyszerű hangulatú Porcupine Tree koncerten voltam. Az új albumot teljes egészében leadták és a ráadásokat is nagyon eltalálták. 9/10.
Szombaton erősnek éreztem magamat, mintha a Nap is csak rám ragyogott volna, születésnapnak kiváló. Gyönyörű őszi idő, egy kellemes reggeli egy kávézóban; mosolyogva néztem az embereket, ahogy továbbsiettek. Egy pillanatnyi Zen: a friss croissant illata, a tea íze, a selyemkendő érintése a vállamon, a napfény melege és a szél az arcomon. Tökéletes.
Vásárolni indultam, a vásárlás örömét kerestem, nem a birtoklásét. Nem néztem az árcédulát, csak a szépet kerestem és a rám öntöttség érzését.
Hazaérek és rekordot akarok dönteni. Vadul száguld az ereimben az adrenalin, izgalom minden kanyar, ahol a térdem majdnem érinti az aszfaltot, mögöttem bömböl a kipufogó és néha gyorsan elhaló dudák hangját hallom. Végül nem sikerül a rekord, de így is elégedett vagyok. Újra hazaérve nem pakolom el a nyekergő bőrruhát és a motort sem takarítom le.
Este újra koncert. Több mint négy órányi dübörgés a szünetekkel együtt és a végére kezd múlni a gyógyszerek hatása. Annyi azonban még maradt bennem, hogy mikor töménnyel erősítek, kiütöm magam.
Vasárnap reggel megérkeznek Anyuék, hogy felköszöntsenek. Nem tart sokáig a jókedv, elmondom nekik, mire számíthatnak. Mindkettejüket padlóra küldöm: Apu nekimegy a bárszekrénynek és csendben nekiáll termelni, még soha nem láttam inni; "stiff upper lip" Anyu teát főz. Magukra hagyom őket és később hallom, ahogy zárt ajtók mögött együtt sírnak. Együtt töltjük a napot és édes kis semmiségekről beszélünk, felelevenítjük gyerekkorom nyarait.
Este, újra egyedül vagyok. Telefonon intézek egy pár dolgot és egy óra múlva a ház előtt megáll az autó, amivel most gyönyört indulok vásárolni: hatalmas adag kokót, göndör, vörös hajú szépséget és magas, izmos fiút. Egy szálloda legfelső emeletén magunkra zárjuk az ajtót és hosszú, kéjes órákon át minden csak rólam szól.
Ma délután érek be, elmondom kicsi csapatomnak a helyzetet és őket is sikerül padlóra küldenem. Választási lehetőséget ajánlok nekik: megszűnik a cég és mennek amerre akarnak, vagy megpróbálják továbbvinni az egészet, a részemet pedig Anyuéknak adom.
Este, mikor a kontrollvizsgálatok pozitív eredményeit sorolja az orvos, csak türelmetlenséget érzek, hogy legyek túl az egészen minél hamarabb, sok dolgom van.
Mindkét lábam zsibbad és a gyógyszerek már kevesebbet segítenek.

The sickness

Olyan sokmindent meg akarok csinálni, olyan sokmindent el akarok mondani, le akarok írni. Ugyanakkor olyan sokminden vált ha nem is teljesen értelmetlenné, de legalábbis érdektelenné.
Igyekeznem kell.
Egy hét, kettő, esetleg három? Ha belegondolok, hogy milyen kevés, csak az jut eszembe, hogy ez az egész nem fair. Gyorsan lerázom magamról, mert ezzel is megy az idő. Alvásra sem akarom pazarolni és minden pillanatba három másikat akarok belezsúfolni.
Szerdán nem voltam jól, remegett, aztán zsibbadt a jobb kezem és a jobb lábam. Kórházba mentem, vérvétel, bogyók. Csütörtökön sokkal erősebb zsibbadás, taxival mentem újra kórházba, ahol mintavétel mindenből, amire csak a test képes és gépek, gépek, gépek; minden, amire a betegbiztosításom képes. Pénteken vannak csak meg az eredmények. És azok nem jók.
Hátközéptől először lefelé fogok lebénulni, aztán ahogy a helyzet rosszabbodik, felfelé. Lebénul a karom, a teljes testem, nem fogom tudni magam ellátni és végül megfulladok, ha a gépek életben nem tartanak majd. A sejttenyésztés alapján az orvosok a lehető legrosszabbat prognosztizálják, legfeljebb egy hónap és vége a menetnek.
Amíg tudok, élni akarok, a saját erőmből és a lehető legtöbb jót akarom magamnak testileg, szellemileg, lelkileg, minden szempontból. Nem akarok foglalkozni a félelemmel és a majd rám váró fájdalommal: nem fogok megtérni és nem fogom a könyveket bújni. Egyszerűen boldog akarok lenni.

Alone

Ha valamikor, akkor most nagyon kívánom, hogy működjön a varázssíp.

The End of Something Beautiful

Hétvégén Amber elhívta vacsorázni az egyik modelljét.
Már akkor összefutott a számban a nyál, mikor a fényképeken láttam. Élőben pedig...nos, igen.
Visszafogtam magam, nem akartam egy újabb féltékenységi jelenetet; Amber is inkább visszahúzódó volt. A harmadik fél viszont vagy nem értette, miről van szó kettőnk között, vagy nem akarta érteni, esetleg csak simán pocsék színész. Tulajdonképpen teljesen mindegy.
Van, amivel nem tudok versenyezni.
Vacsora végén elbúcsúzott és hazataxizott; maradtunk ketten Amberrel , az asztal két oldalán. Nem akartam megkönnyíteni a dolgát, lassan elkortyoltam a borom és egy szót se szóltam, míg ő a kezeit tördelte. Végül kitettem az asztalra a lakása kulcsait és mikor meg akart szólalni, az ujjamat az ajkára tettem.

Don't ruin it please. We both knew it was only a matter of time.

Megértem - bár elfogadni nem tudom - a szempontját: nem leszek fiatalabb, nem leszek szebb. Ő pedig egész életében ezt keresi.