Being happy

Pénteken az Orákulum megkérte a kezem és igent mondtam.
Túláradtak az érzelmeim. Anyu és Estée eddig nem sírtak előttem, de most hárman összeölelkezve és vigyorogva zokogtunk. Már nem kell gyógyszer, hogy mindent rózsaszínben lássak.
Tegnap déltől pedig már nem vagyok menyasszony, összeházasodtunk. Apu intézett mindent, a szokásos ellenállhatatlan stílusához hozzáadva a szívességek behajtását, valamint az épp csak nem nyílt agresszió és a behízelgés finoman adagolt keverékét. Semmi felhajtás nem volt, csak csokor és gyűrűk: talán csak Irene Adler esküvői szertartása lehetett rövidebb. Ezt azonban egy cseppet sem bántam és ha lehet, a rózsaszín köd még erősebben hömpölyög körülöttem.
Éjszaka csak a kettőnké volt a ház.
Mivel tiltólistán van, ezért nem gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha, csak simán konstatálom, hogy milyen hülye voltam, hogy nem voltam bátrabb már sokkal korábban.