The Beginning of the End

Talán hatásvadász, de akkor is: elkezdődött.
Reggelenként görcsbe rándult háttal ébredek. Nem lassan, nyugodtan feleszmélve, hanem egy pillanat alatt. Ha épp nem nyögök, míg várom, hogy hasson a fájdalomcsillapító, hallom, ahogy csikorgatom a fogaimat. Olaszul üvöltözöm, tele torokból káromkodom - ezt rajtam kívül nem érti más a házban - zokogok, hogy múljon el a fájdalom. Pár perc, mire beindul a gyógyszer és hirtelen elhallgatok, kész, fennakad a szemem és összecsuklom, elalszom.
Órákkal később ébredek csak fel, kóválygó fejjel, csatakosan. Ilyenkor nem fáj semmim, legalábbis egy darabig. Egyre nagyobb adagokat kell bevegyek, hogy egy kis menedéket találjak és egyre rövidebb ideig kapok haladékot ébren a fájdalom elől. Alhatok 24 órán keresztül is, ha úgy hozná kedvem, nyugodtan, nem ordibálva és teljesen elpocsékolva a perceket.
Tegnap ilyenkor még nászúton voltunk. Tegnap ilyenkor még az Alpok csendjét vertük szét. Tegnap ilyenkor még élveztem, ahogy egy hajtűkanyarban táncol alattunk a kocsi. Tegnap ilyenkor nevettem. Tegnap ilyenkor a tájban gyönyörködtem. Tegnap ilyenkor átfújt rajtam a jéghideg szél, ahogy a hegytetőn álltunk. Tegnap ilyenkor boldog voltam, talán soha ilyen boldog.
Ma már hálát adok, hogy nincs lépcső a házban. Ma már bottal járok és lesem az órát, hogy még meddig nem kell bevennem újabb adag gyógyszert.
Hogyan maradok inkább ember? Ha vannak tiszta perceim, amikor nem érzem a fájdalmat, megkörítve elviselhetetlenséggel és kiállhatatlansággal, vagy ha kórházba vonulok, ahol folyamatosan, kimérve csepeg belém a gyószer, ahol csak csendesen nyáladzom és nem üvöltözöm, ahol kifolyik a kezeim közül a maradék idő?