Ain't no bait and switch

Vendéget vártam hétvégére, de az utolsó pillanatban le kellett mondanom mindent: hirtelen felindulásból a Nagy Víz túlpartjára kellett mennem. Igazából annyi időm sem volt, hogy rendesen elnézést kérjek mindenkitől, különösen a meghívott vendégemtől, aminek aztán az lett a vége, hogy ő felsült, én pedig erőteljesen összekarcoltam a renomémat. Szeretném majd valahogy kiengesztelni, már ha mindezek után hajlandó velem egyáltalán szóba állni.
(Most veszem csak észre, hogy eddig angolul írtam. Soha nem bírtam jól az időeltolódást.)

v2

Címkék, szevasztok!

Split brain

Naponta-kétnaponta részt veszek egy, szinte az egész délutánomat felemésztő tanácskozáson.
Meghívtak egy középméretű cég vezetésébe, rendbe tenni mindent. Ami engem illet: pocsék tőzsdei szereplés, meredeken lefelé mutató számok, zéró tartalék, nulla hitelképesség...egyszóval innen szép nyerni. Katasztrófa-menedzsment élőben, nem az én bőrömre. Nem kevés munka lesz vele.
Ha épp megszabadulok a tanulástól és akad némi szabadidőm, akkor miért is ne akasztanék a nyakamba egy sokkal nagyobb koloncot? Talán nem vagyok teljesen normális.

Running amok without casualties

Mára kihevertem az átkozott hangulatom. Holnapra már csak a maradék másnapom kell kihevernem. A hétvégét nem a vidám ellazulás jellemezte. Lounge belassulás? New Age harmónia? Nyomuk sem volt, a CD-k kibontatlanul vészelték át a hétvégét. Volt helyette Dead Can Dance-sírás, Slayer-hörgés, Ministry-zúzás. Volt harminc hossz úszás, volt agresszióval pótolt rutin a squash-meccsen. Volt a pillanatokra szóló örömök között a plafon részletes, hosszas tanulmányozása. Volt hétfőn egy leforrázó levél. Volt kedden minden másodpercem felemésztő munka. Mikor tegnap este egyedül kimozdultam otthonról, még sejtelmem sem volt, hogy mit is akarok.
Lett belőle egy vacsora, egyedül; aztán egy üveg Chateau d' Sauternes egy ismeretlen társasággal, majd továbbra is velük egzotikus koktélok sora, önvédelemből elcsattant pofonok, elmosódottá váló éjszaka, sodródás egy másik társasághoz, hozzácsapódás egy harmadikhoz. Lett belőle szoros fekete selyeming alatt játszó izom és tűsarkú cipő által harapnivalóan gyönyörűvé varázsolt női vádli. Lett izgatottságtól beharapott, majd lággyá csókolt ajkak képe. Lett türelmetlen övkibontás és meztelen büszkeség. Egy pillanat alatt pengeélessé váló érzékek, heves ingertúltengés, a lényem egyetlen pontba sűrűsödése, tanítás, Tesuque megtestesülése, arcomra csorgó méz, a jussom követelése, sikoltozó elolvadás és két oldalról átölelve rövid, mosolygós alvás.
Könnyű a gyógyulás, de ez a módja felelőtlen. És vajon meddig tart a hatása?

Glamorama

Fura volt egyedül vásárolgatni.
Hívhattam volna bárkit az ismerőseim közül, hogy tartson velem, de igazából nem volt hozzá kedvem. Igazából bevásárolni sem volt kedvem. Igazából semmihez sem volt kedvem. Be akartam fordulni a saját köldökömbe, felszívódni a semmiben, átmenetileg kitörlődni a tér-idő kontinuumból.
Ehhez zene kell. Brian Eno, Kitaro, Mike Oldfield, bármilyen New Age...kitartóan válogatok, mikor valaki megszólal a hátam mögött.

"»Our Father« is the super-bestest on Light and Shade."
"Do we know each other?"
"The YSL last week? Huh, baby?"
"I've never been to any fashion show."
"Are you on Klonopin, baby? That's why you don't remember me? Don't make me mad, baby."
"You are a Bret Easton Ellis fan, aren't you? All you can do is throw bad quotes from Glamorama. You are like a lightblulb: shiny...but empty."
"Huh, yeah, but...don't make me mad, baby. Wanna fuck?"

Hiányzik a társaság, de nem akarok magam körül senkit. Hiányzik a nyugalom, bár körülöttem minden nyugodt. Hiányzik a levelezőpartnerem, de csak idegesítő semmiségekről tudnék írni. Hiányzik a szex, de csak kapni akarok. Hiányzik a pörgés, de megőrülnék a nyüzsgéstől.
Nem találom magam.

Erased. Over. Out.

Sourire tudta, érezte, hogy nem mennek jól a dolgaink. Saját bevallása szerint pont ezért kapaszkodott belém egyre görcsösebben.
Sajnálom őt. Ha nem ilyen a csillagok együttállása, ha ő egy kicsit lazább, ha én egy kicsit nyitottabb vagyok, talán tovább nyüstölhettük volna egymást.
Békében, bár szomorúan váltunk el. Nem én hoztam fel a témát, hanem ő: részéről nem kell tartanom semmiféle kellemetlen meglepetéstől, pletykától sem a munkahelyen, sem bárhol máshol. Visszaáll a status quo: ő a tanuló, a beosztott, én a mentor, a felettes.
A szívem egy darabkáját sikerült megszereznie és kitépnie. Akármilyen apró a seb, fáj.

Strangled

Most, hogy egy kicsit felszabadultam, megpróbáltam Sourire-t kárpótolni valamennyire. Vásárlás, lakáskeresés, színház, vacsora, buli, hancúr...gyakorlatilag majd' minden szabadidőmet és figyelmemet megkapta.
És érzem, hogy ez neki nem elég. Egy pillanatra sem akarna elereszteni...amivel semmi baj nem lenne, ha csak egy kicsit is így éreznék magam is. Inkább teher, mintsem kellemes kapcsolat, ami fojtogat és már nem lelem mindig örömömet benne, leszámítva az ágycsatákat, ahol soha nincs okom panaszra.
Ha csak ennyiről lenne szó, felfoghatnám penitenciaként is, hiszen megérdemli az odafigyelést, a törődést és valóban van mit bepótolnunk. A féltékenység már teljesen más lapra tartozik, amit csak nagy nehezen tudtam a négy fal közé visszavinni. Nem hiszem, hogy egy ártatlan felkérést vissza kellene utasítanom és hogy kettesben kellene maradnunk egy buli közepén. Rámutattam, hogy semmi kifogása nem volt az édeshármas ellen.

"I had you even then, though we were not alone. I cannot have you while you dance someone."

Nem tudok többet adni magamból, de már nem is akarok.
Vettem egy hatalmas loftot és ha berendezem, talán már nem is akarok többet költözni. A nagy része persze még kihasználatlan lesz, de van hely benne elég...akár egy egész családnak.

Executive MBA

Nem csak a méltó büntetését, hanem a méltó jutalmát is elnyeri a kemény munka.
A mai nappal sikeresen levizsgáztam, megvédtem a beadott anyagom és mindenféle szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy brillíroztam a szóbeli résznél.
Hogy mindennek mi volt az ára? Egyfelől a tandíj fele, másfelől a heteken keresztüli reggel 7 órai munkakezdés, hogy este legyen még időm tanulni; aztán ott van még Sourire jogos morcossága és megbántottsága, hogy nem foglalkozom vele eleget, valamint a barátaim türelmével való visszaélés.
A kölcsönt kacagva fizetem vissza, a fáradtságot a jövő héten kipihenem, Sourire-t kiengesztelem, a barátaimat ma vendégül látom.
Egyelőre úgy látom, hogy nem fizettem nagy árat.

70% jealousy, 30% trust

Sourire tegnap furán nézett rám, mikor ebédből visszaérkezve átad egy cetlit: ismeretlen telefonszám, ami visszahívást kér és csak annyi: 7030.
Öt perc múlva már tudtam, hogy nem 7030, hanem Seventy Thirty: "an exclusive matchmaking and lifestyle company for affluent and successful people [...] who devote 70%of their time to their work and 30% into their life."
Először azt hitem, valami vicc az egész. De nem. Valakinek, egyelőre nem tudhatom kinek, megtetszettem és mással hívat meg randira, annyira elfoglalt. A vonal másik végén a hölgy dicsérő litániába kezd a megbízóról: ingatlanbefektetéssel foglalkozó cég tulajdonosa, több külföldi nagyvállalatban bír részesedéssel, többmilliós nagyságrendű likvid vagyon, makulátlan egészségügyi történet, társaságkedvelő, sportos és még annyi pozitívum, hogy szinte gondolkodás nélkül mehetnék ruhát próbálni az esküvőre. Az eddigi profilom, nyilvános adataim és informális kérdezősködések alapján úgy gondolják, hogy tökéletesen összeillünk. Ó, ezek szerint le is nyomoztak; egy pillanatra elöntött a paranoia, de gyorsan legyűrtem. Számomra ettől még nem lettek szimpatikusabbak.
Mielőtt a hölgy az új lélegzetvétellel még magasabb piedesztálra emelhetné az ügyfelét, leállítom: nem részletezett okoknál fogva nem én vagyok a megbízó számára legmegfelelőbb partner.
Mikor elmeséltem az egészet Sourire-nek, csak megvonta a vállát, de nem szólt semmit, viszont látszott rajta, hogy bántja a helyzet.
Ma újra hívtak, de ezúttal egy meleg férfihang üdvözölt. A megbízó. Az okokat firtatta, amire megengedtem magamnak a visszafogott hideg düh luxusát: egy ismeretlennek nem tartozom elszámolással, de ha ennyire kíváncsi rögtön az első okra, 30% magánélet pokolian kevés lenne.
Sourire az ajtóban állva hallgatta végig a kihangosított beszélgetést és a végén nem késlekedett a szemrehányásokkal sem.

"Why didn't you tell him the truth? The truth that you are engaged? The truth which should have been told on the first place?"

Nem egy malomban őrlünk. Neki társ kell, míg én másként tekintek a kapcsolatunkra. Amíg ő hosszú távra gondol, addig én viszonyunk minden pillanatát úgy élem meg, mintha az lenne az utolsó. Ő hosszú együttélést szeretne, én pedig már a másodperceknek is örülök.

The Oracle

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.
Ahelyett, hogy meglátogattam volna az Orákulumot, inkább meghívtam magamhoz egy hosszú hétvégére. Sourire feszültsége pillanatok alatt elszállt, mikor találkoztak, és ebben nem kevés szerepe volt a harmadik félnek.
Ugyan nem vagyok olyan ügyes a konyhában, mint az Orákulum, de sikerült nem odaégetnem a vacsorát. Hogy aztán a bor, a vidám hangulat, a helyzet ismerősen pikáns volta tehet a többiről? Bárhogy is, de a menáge-á-trois igenis működik közöttünk, még mindig és egy percig sem kellett csalatkoznom, sőt.
Sourire később kimerülten bevackolta magát az ágyba, mi pedig még hosszú órákat áztattuk magunkat a fürdőkádban és elkortyolgattuk a maradék bort: még pezsgett bennem a gyönyör, elbágyasztott a forró víz. Olyan ismerős volt minden, nyugodt, stabil, kizökkenthetetlen harmónia. Állt az idő.
Reggel a friss pirítós illatára ébredtem. Élettel telt meg a lakás: Sourire a konyhában dúdolgatott, az Orákulum pedig a hideg zuhany alatt próbált meg kijózanodni. "Áramlik a csí, mint a kurvaélet", hogy őt idézzem.
A napot kettesben töltöttük, sétálva.

"Yesterday's immensely pleasurable surprise was a bit familiar, wasn't it? It resembled the start of our common blissful and innocent young times. And you know the end at least as good as I do. I don't want that to happen again.
History tends to repeat itself."

Egy pillanatra visszautazom az időben, éveket. Magam előtt látom a kórházat, a megroggyant vállakat, és hogy a csillogás, az öröm, ahogy azt addig ismertem, eltűnik a világból. Az Élet első mélyütése.
Este már újra hármasban megyünk szórakozni. Hazafelé Sourire-t először éri halálközeli élmény, mikor az Orákulum mellett ül az anyósülésben: sikoltozva kapcsolja be a biztonsági övet, míg én hátul nevetek rajtuk, mert tudom, hogy soha ilyen jó kezekben nem volt még a volán. Az este többi része visszafogott, csendes, puha, de minden a helyén van, mintha mindannyian ezer éve ismernénk egymást.
Vasárnap kettesben felautózunk északra. Mindenhol köd, minden zöld; sehol máshol nincs ilyen színe a fűnek. Visszafelé beugrunk Apuékhoz. "Meddig hagyod a lányomat parlagon heverni?" - kérdi Anyu, tökéletes magyarsággal. Majd' belefulladok a csészényi teába, az Orákulum csak vigyorog: "Tout a son temps". Most Anyu vigyorog és Apu fulladozik.
Este fényképek készülnek, hogy legyen miben gyönyörködjünk, aztán széttépjük egymást, hogy aztán újra nyugodtan foglalkozhassunk egymással, hogy aztán megint egymásnak eshessünk. Birtokolni akarom, mindig.
Másnap, miközben inget rendel és szakértő módon választ nyakkendőt a belvárosban, arra gondolok, hogy nem akarom, hogy hazamenjen, legyen neki is itt az otthona, de ezt nem mondom ki, nem mondhatom ki. Talán tudja, hogy mit akarok.
Talán mindig is tudta.

Je ne sas pas qui

Valami hiányzik.
Pedig sok mindent magaménak tudhatok. Fizikailag egészséges vagyok, és leszámítva a baleseteket követő minimális plasztikai műtétek gyorsan múló hegeit, a testem ép. A szüleim szellemileg frissek, nagyon jól tartják magukat. Van hol laknom. Vannak barátaim. Van kivel rendszeresen összegyűrjem a lepedőt. Kiszámítható módon lépdelek előre a karrierlétrán és nem panaszkodhatom a kompenzációra. Biztos anyagi hátterem van és a jelenlegi szintet tartva egy-két évig kibírom mindenféle bevétel nélkül. Hódolhatok a kedvteléseimnek.
Igen, vannak olyan tételek, amik nem ezen a listán vannak fenn. Nem társam, "csak" partnerem van, de nem fogadnák el bárhol annak. Nincs gyerekem, családom, de még nem tört rám a fészekrakási kényszer. Egyelőre nem vonulhatok vissza az aktív munkától, de egy ideig nem is akarok, élvezem azt, amiben vagyok.
Mindezzel együtt a mérleg erősen pozitív és elégedettnek kellene lennem. De nem vagyok az. Valami hiányzik az életemből, de hogy honnan és mi, azt nem tudom megmondani.
Itt az ideje, hogy újabb utat szervezzek meg a külön bejáratú Orákulumomhoz.

Shanghai

Érzem a jet lag utórezgéseit, másfél nappal a hazaérkezés után is.
Kézközelből átélve sokkal ijesztőbb volt, mint gondoltam volna. De nem, nem félelmetes, hanem inkább maga alá temet a puszta méreténél fogva. Utólag már furának tetszik, hogy akárcsak egy pillanatig is eljátszottam a gondolattal, hogy odaköltözzem.
Folyton dohányzó tárgyalópartnerek, szigorú arccal, hófehér, keményített ingben, Hermes nyakkendőben, méret után csináltatott koromfekete öltönyben. Hol vannak a szürke egyenruhák? Meg-megránduló vonások, horkantásszerű helyeslés, a tolmács hátam mögül suttogó fáradt hangja. Visszhangzik a terem, ahogy eladom a képességeimet.
Ketten vagyunk nők az egész teremben. Velem szemben húsz kifejezéstelen, barna szempár.
Este, a vacsoraasztalnál már lazább a hangulat, néhányan mosolyognak is. Folyton füstöl a cigaretta. Aztán álomtalan álom, majd másnap ugyanez folytatódik, velük, majd megint rajtam a sor. Ezt a táncot szeretem; bár ne lennék ilyen fáradt! Talán még élvezném is, ahogy kóstolgatjuk egymást, ahogy fogást keresünk a másikon, hogy felülkerekedjünk, hogy többet tudjunk meg a másik félről, mint amennyit magunkról elárulunk.
Aztán csak eljön a vége és kifújhatjuk magunkat. Vagy mégsem? Udvariasan sikerül visszautasítani, hogy végig kelljen néznünk az alapító atya lakhelyét vagy a Párt titkos kongresszusának helyszínét. Lemondunk a Bundon fényképezkedésről és a Yu kert is kimarad, inkább a friss ágynemű illatát érezném.
Mikor reggel felébredek, egy szál ingben kiülök az ablakba; alattam nyolcvan emelet. Egy egész világegyetem választ el a lent élőktől, akiknek cseppet sem ilyen csillogó az élete, akik márványt csak fényképen, márkás italokat csak reklámokban látnak. Egyedül vagyok, egy pillanatig mindentől és mindenkitől távol.
Aztán kapok egy bögre forró csokoládét és hátulról átkarolnak. És érzem, tudom: ha társam van, még ezt a várost is le tudnám igázni.

Seduced

Akár megbánom később, akár nem, kolléga ide vagy oda, hagytam magam elcsábítani. Úgy látszik, a már-nem-annyira-friss Kleopátra-frizura és a nevéhez hű Agent Provocateur megtette a hatását. Ittam, de teljesen józan voltam és egyszerűen hagytam magam sodortatni az árral. Vagy csak beadtam a derekam a túl hosszú egyedülléttől érzett félelemnek? Nem számít.
Ami számít, az az, hogy már nem kell mindig az ágy közepén aludnom és ez pillanatnyilag messze több, mint elegendő. Élvezem azt a kevés jót, ami van, amíg van.

Titties and the Tower of Babel

Magyaroszági vendéglátómmal magyarul beszélek. Ő velem angolul. Hogy ne felejtsek és hogy gyakoroljon.
Anyuval, aki angol, franciául. Mert kora gyerekkoromban tanultam. Apuval, aki magyar, angolul. Mert megszokta. Kettejükkel együtt franciául. Mert megszoktuk. Ők ketten egymással angolul. Mert megszokták. Tiszta szerencse, hogy nincsenek olasz nagybátyáim, vagy német nagyszüleim.
Anyu néhány napra kórházba készül, hogy kiigazíttasson magán egy pár apróságot. Apu csak röhög az egészen: "Úgy imádom azokat a gyönyörű dudáit, ahogy vannak".
Azt mondják, az ember több lépésen keresztül éri el a felnőttkort: mikor átéli az első nem önkezű orgazmusát; mikor rádöbben, hogy a szülei élnek — de legalábbis valamikor éltek — szexuális életet; mikor megérti, hogy a szülei fölött is múlik az idő és egyszer majd meghalnak és mikor beletörődik, hogy ő is meg fog halni.
Egy nap két lépés.

Recharged

Egy repülőgép személytelensége. Egy félig idegen váróterem zsúfoltsága. Egy régi ismerős megnyugtató mosolya. A tavaszi tél barátságtalan acélszíne. Hóesés! Kátyúk, szürke épületek, mogorva emberek: régi húrok.
Egy legénylakás meghitt rendetlensége. A frissen készülő vacsora gyomorkorgattató illata. A vörösbor testessége. Az elégedett jóllakottság. Egy meleg ölelés, és a hosszú, felszabadító sírás. Úgy érzem, mintha hazaértem volna. Aztán az ölelés szorosabb lesz és egyáltalán nem akarok szabadulni.
A fürrő forrósága, a mindenhonnan áradó zene, a jajongó-síró acélhúrok hangja. Az ágynemű friss illata, a mindent feledtető mély álom. Mikor éjjel felriadok, azonnal megnyugszom, ahogy félig ébren azonnal átölel.
Reggel a szalonnás rántotta aranysárgasága, a tea forrósága. Az illata és a rossz emlékek: ugyan ezt vettem másnak, aki már csak sajgó emlék. A bevásárlóközpont forgataga, új illat, egy névnapi ajándék. Végtelen séta a Duna-parton: élvezem, ahogy a csontig hatoló szél mindent kifúj belőlem, ami kellemetlen, ami fájdalmas.
Este mámor és asztalon táncolás és egy csipet őrültség: apró, szúró, gyorsan tovatűnő fájdalom, és egy kicsi, fényes fémdarab a köldökömben. És vidámság, tomboló joie de vivre, mindent feledtető mámor, sikoltanivaló eksztázis és lebegő álom.
A biztos tudat, hogy mindent túlélek és hogy mindig van kibe kapaszkodnom.
Hazafelé pedig már nem tűnnek olyan szürkének az épületek és mintha vidámabbak lennének az emberek; a felhők felett pedig vár a ragyogó napsütés.

Stronghold

Épp kezdtem — legalábbis azt hittem — kikapaszkodni a mérföld mély szakadékból, mikor visszazuhanok a legmélyére. Nagyon nehezen tudtam megőrizni méltóságom megmaradt morzsáit, de végül nem futamodtam meg, és egészen hazáig vittem minden fájdalmam.
Otthon millió darabra törött a mécses. Le akartam mosni még az emlékét is magamról, de nem sikerült, hiába kuporogtam majd egy órát a tűzforró zuhany alatt.
Utálom magam, hogy ennyire gyenge vagyok. Méltóság ide, méltóság oda, menekülök, vissza a várhoz.

Fifteen Minutes of Fame

Már másodszorra szerepeltem kamerák előtt és sokkal nyugodtabb voltam, mint az első alkalommal. Mit tesz a gyakorlat.
Egyszerre vonz és taszít, hogy "benne leszek a tévében". Be kell valljam, hogy hízeleg az önérzetemnek, hogy annyira jónak tartanak, hogy nagy nyilvánosság előtt hirdethetem az igét. Ugyanakkor felteszem magamnak a kérdést, hogy tényleg jó vagyok ennyire? Nem küzdöm önértékelési problémákkal, de ha egy milliós nézőtáborral rendelkező tévében pontatlan az evangélium, azt jóhírem is megsínyli, és nem csak a számlám. Legalább átgondolom, amit mondok, mielőtt kimondanám és azt hiszem ez messze több, mint amit a legtöbb, ugyan ezen a pályán mozgó szakember megtesz.
Megtegyem? A beosztottam. Ne tegyem meg? Gyönyörű.
Mára csupa igen-nem kérdés jut.

Par for Honour

Hiába próbáltam meg áthelyeztetni a gyakornokomat máshová, csak a nyakamon maradt. Kiderült, hogy minden várakozásommal ellentétben felkészült és tanult, figyelmes hallgatóság és egyáltalán nem csak kolonc a nyakamon, hanem kifejezetten kellemes társaság. Na nem mintha mindez segített volna abban, hogy ne próbáljam meg minden erőmmel távoltartani magamtól.
Belebotlottam abba a dilemmába, hogy mennyit ér számomra egy újabb sikeres üzlet tető alá hozása. Mit kéne tennem, ha az ügyfél nem is csak sejteti, hogy csak akkor hajlandó aláírni bármit is, ha én is része vagyok az ő kompenzációs csomagjának? Mennyit ér egy olyan éjszaka, ami egyáltalán nem biztos, hogy — pun intended — jól sül el? Mennyiért lennék hajlandó prostituálni magam?
Annyit semmiképp sem ér, hogy ha esetleg kitudódna, szemétbe kelljen dobni a karrierem.
Körbenéztem a Bacino San Marcón, mosolyogtam, válaszoltam. Nem kellett megalkudnom és enyém lett a szerződés. És csak egy kicsit kellett hazudnom.

The Pianist

"Vos yeux sont beaux, mais tellement tristes."
"Seul un moment d'oubli est ma destinée."

Hiába a hosszú ujjak, hiába a zenészkezek.

Beginner

Januári kezdéssel felvettek a céghez jópár végzőst. Mikor megpendítették, hogy nekem is jut egy, nem lelkesedtem.
Ma beállított az irodámba és azonnal tudtam, hogy baj lesz. Bele fogok szeretni.
Nincs szükségem munkahelyi románcra. Nincs szükségem semmilyen románcra. Nyugalomra van szükségem és hogy megtanuljak felejteni.

Press the button

Már szombaton rám akartak omlani a falak.
Addig tekertem a hangerőt, míg már nekem is fájt. Újra elgondolkoztam egy üveg bor felbontásán, aztán valami töményen, de inkább nem bántottam egyiket sem. Könyvhöz nem volt kedvem, dolgozni nem volt erőm. Inkább megint autóba vágtam magam és meglátogattam a szüleimet.
A pár órás út alatt teljesen megfeledkezhettem minden bajomról. A 155-re beállított tempomat mellett ugyanis nem jutott semmi másra időm, csak hogy a forgalomra koncentráljak. Kiváló, ha az ember ki akar verni mindent a fejéből, viszont rizikós, mert a rendőrök nem biztos, hogy jó szemmel nézik.
Aztán persze mikor megérkezem, és elmúlik a szeretteim láttán érzett röpke öröm, rám esik minden, van időm gondolkozni. Anyu persze látja, hogy valami bajom van és estére már tud mindenről (az újévi éjszakát inkább kihagytam), de addigra már takaróba burkolózva isszuk a forró kakaót a nappaliban. Hosszú hetek után először alszom végig az éjszakát.
Vasárnap Apu virágainak illatára ébredek, amit csak pár perccel előtte metszhetett a télikertben. Anyu mosolyogva hozza be a reggelit tálcán és a nap, bár sápadtan, de süt, tiszta az idő. Később elmegyünk kirándulni és magamtól mosolygok. Mikor átfúj rajtam az északi szél, az arcomba csap a sós permet és kétoldalról a szüleim fogják a kezem, úgy érzem, hogy végtelenül nyugodt vagyok és bármivel meg tudok birkózni.
Ez a hangulat meg is marad a hazaút feléig. Aztán megint kiakasztom a tempomatot, mert ha nem gondolok semmire, akkor nem kopik meg az élmény, mintha a lejátszón megnyomnám a Pause gombot és haza tudok magammal vinni egy kis melegséget.

Equilibrium

Hol az egyensúly? Meglelem valaha is? Még ebben az életben esetleg?
Félek a hétvégétől. Nem vásárolhatok, edzhetek, sétálhatok, lóghatok az ismerősök, barátok nyakán egész nap. Nem takaríthatom egész nap az eleve makulátlan lakást. Nem nézhetek egész nap új lakás után. Nem ihatom magam az asztal alá
Ha mindezt fel is darabolom és szétosztom, egy idő után akkor is ki fogok fogyni mások türelméből, egy idő után elfogy a szekrényből a hely, egy idő után elérem, hogy nem lesz hova-mibe menekülnöm. Egy idő után kiesnek a csontvázak a gardróbból és szembe kell tudnom velük nézni.
Ijesztő, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a töréssel. Ijesztő, hogy ennyire tehetetlen vagyok, nem szoktam hozzá.

Skeletons in the closet

Van, aki szerint "sekélyes, önmagát lazának feltüntető, de valójában végtelenül görcsös" személyiség vagyok. Erre eddig még senki nem figyelmeztetett, de végső soron ez is egy vélemény. Ki tudja, talán még az is lehet, hogy igaz.
Megbosszulta magát az egész éves kemény munka. Köszönhetően az osztályom rekordszintű eredményének, kinevezésnek nézek elébe. Ha elfogadom az előléptetést, elkerülök innen, valószínűleg a Pocsolya másik partjára, amihez viszont semmi kedvem nincs. Ha nem fogadom el, akkor nézhetek új állás után. Kisérteties, milyen hűen másolja önmagát a történelem.
Igyekszem eltemetni magamban a rossz érzéseket, még akkor is, ha jól tudom, hogy később ez keményen vissza fog ütni. Inkább vacsorázom érdektelen ki-tudja-honnan-ismerősökkel, vagy csak simán autózom össze-vissza, ütöm tovább a labdát, úszom a hosszakat, mint hogy otthon, a négy fal között töltsem az estét, egyedül. Ideális esetban annyira kihajtom magam, hogy hazaérve a mosakodás után küzdenem kell, hogy eljussak az ágyig.
Vagy megbékélek valahogy, vagy szálkásodni fogok.

The Final Cut

Meguntam, hogy hosszú a hajam. Ahogy legalább 13 fok lesz, megkurtíttatom, vállig érőre.
Foghatom arra, hogy a hátközépig érő tincsekkel együtt meg akarok szabadulni a rossz emlékeimtől, hogy zavar sportolás közben, hogy macerás a szárítani, hogy nehéz, hogy a számba fújja a szél, hogy elalszom, hogy sokáig tart, míg kifésülöm, hogy hiába óvom, mindenhol találkozom vele, hogy szex közben is csak útban van. Egyik sem. Simán csak meg akarok újulni, kipróbálni mást, kicsit energikusabb külsőt ölteni.
És hogy miért épp akkor, ha 13 fok lesz? Miért ne?

Crappy New Year

Egyedül akartam tölteni az Újévet. Lemondtam minden meghívást, ellenálltam minden unszolásnak. Kikapcsoltam a telefont.
Egyedül maradtam a rengeteg könyvvel, bömbölt a zene és mikor kihűlt a fürdő, kifogytam a nassolni valóból és a teából, kinyitottam egy üveg bort. Aztán még egyet, bár az már nem fogyott el.
Mikor pedig már sem a bömbölő zene, sem az alkohol nem tompította a világot, csak meredtem magam elé: próbáltam szembe szállni a rám omló emlékekkel, de csúfosan elbuktam. Akárhová néztem, akármit csináltam, mindenhonnan szellemek néztek rám.
Nem akartam becsavarodni, inkább magamra kaptam valamit, nem is figyeltem, hogy mit, és kocsiba vágtam magam, harcolva a fejemben uralkodó zsongással és csak mentem, nem figyeltem merre. Mintha kívülről néztem volna saját magam, nem értettem, hogy mit teszek és hogy miért.
Később a hideg levegő észhez térített és épp időben félreálltam a kocsival. Hirtelen nem tudtam, hogy a város melyik részén vagyok, de a tömeg már hömpölygött. Sodortattam magam és egy percig nem éreztem magam egyedül, de csak egy percig. Idegenek között voltam.
Megkerestem az első kapualjat, leültem, behunytam a szemem és mikor már azt hittem, hogy elfogyott minden könnyem, a térdemre hajtottam a fejem és újra sírni kezdtem, csendben. Körülöttem mindenki ünnepelte az éjfélt, nevettek, táncoltak és gyors ütemben próbáltak utolérni alkoholfogyasztásban.
Valaki aztán talpra rángatott és bevonszolt magával a tömegbe, én pedig a végén már kínomban nevettem, a helyzet abszurditásán, a srác jókedvén és mert nem egy rövid percig megint nem voltam egyedül. Aztán a kezembe akadt egy laposüveg és alaposan meghúztam. És újra és újra.
Innentől kezdve megint elmosódott minden és csak déltájban tértem teljesen magamhoz. Hasogató fejfájás. Idegen lakás. Összegyűrt ágynemű. A ruháim sorban leszórva a földre. Mellettem pedig a srác horkolt.
Bizonyos jelek teljesen félreérthetetlenül azt mutatták, hogy az éjjel bizony mámorosan megdugattam magam. Az ágy mellett fényképezőgép, az íróasztalon számítógép, hozzákötve egy kamera, ami az ágy felé néz. Gyors ellenőrzés, pillanatnyi felháborodás, aztán törlök mindent, pedig az anyagok tanulsága szerint mindenről tudtam.
Sietősen felöltöztem és kirohantam a lakásból. Hol vagyok egyáltalán? Az első metrómegállóhoz taxit hívtam és elvitettem magam a kocsimhoz, ahonnan hazamentem.
Szégyellnem kellene magamat? Egy cseppet sem. Mostanra már tudom, hogy semmi aggódni valóm sincs, hálistennek. Legközelebb viszont inkább ismerősökkel megyek mulatni, bármennyire is egyedül akarok maradni.