Titties and the Tower of Babel

Magyaroszági vendéglátómmal magyarul beszélek. Ő velem angolul. Hogy ne felejtsek és hogy gyakoroljon.
Anyuval, aki angol, franciául. Mert kora gyerekkoromban tanultam. Apuval, aki magyar, angolul. Mert megszokta. Kettejükkel együtt franciául. Mert megszoktuk. Ők ketten egymással angolul. Mert megszokták. Tiszta szerencse, hogy nincsenek olasz nagybátyáim, vagy német nagyszüleim.
Anyu néhány napra kórházba készül, hogy kiigazíttasson magán egy pár apróságot. Apu csak röhög az egészen: "Úgy imádom azokat a gyönyörű dudáit, ahogy vannak".
Azt mondják, az ember több lépésen keresztül éri el a felnőttkort: mikor átéli az első nem önkezű orgazmusát; mikor rádöbben, hogy a szülei élnek — de legalábbis valamikor éltek — szexuális életet; mikor megérti, hogy a szülei fölött is múlik az idő és egyszer majd meghalnak és mikor beletörődik, hogy ő is meg fog halni.
Egy nap két lépés.

Recharged

Egy repülőgép személytelensége. Egy félig idegen váróterem zsúfoltsága. Egy régi ismerős megnyugtató mosolya. A tavaszi tél barátságtalan acélszíne. Hóesés! Kátyúk, szürke épületek, mogorva emberek: régi húrok.
Egy legénylakás meghitt rendetlensége. A frissen készülő vacsora gyomorkorgattató illata. A vörösbor testessége. Az elégedett jóllakottság. Egy meleg ölelés, és a hosszú, felszabadító sírás. Úgy érzem, mintha hazaértem volna. Aztán az ölelés szorosabb lesz és egyáltalán nem akarok szabadulni.
A fürrő forrósága, a mindenhonnan áradó zene, a jajongó-síró acélhúrok hangja. Az ágynemű friss illata, a mindent feledtető mély álom. Mikor éjjel felriadok, azonnal megnyugszom, ahogy félig ébren azonnal átölel.
Reggel a szalonnás rántotta aranysárgasága, a tea forrósága. Az illata és a rossz emlékek: ugyan ezt vettem másnak, aki már csak sajgó emlék. A bevásárlóközpont forgataga, új illat, egy névnapi ajándék. Végtelen séta a Duna-parton: élvezem, ahogy a csontig hatoló szél mindent kifúj belőlem, ami kellemetlen, ami fájdalmas.
Este mámor és asztalon táncolás és egy csipet őrültség: apró, szúró, gyorsan tovatűnő fájdalom, és egy kicsi, fényes fémdarab a köldökömben. És vidámság, tomboló joie de vivre, mindent feledtető mámor, sikoltanivaló eksztázis és lebegő álom.
A biztos tudat, hogy mindent túlélek és hogy mindig van kibe kapaszkodnom.
Hazafelé pedig már nem tűnnek olyan szürkének az épületek és mintha vidámabbak lennének az emberek; a felhők felett pedig vár a ragyogó napsütés.

Stronghold

Épp kezdtem — legalábbis azt hittem — kikapaszkodni a mérföld mély szakadékból, mikor visszazuhanok a legmélyére. Nagyon nehezen tudtam megőrizni méltóságom megmaradt morzsáit, de végül nem futamodtam meg, és egészen hazáig vittem minden fájdalmam.
Otthon millió darabra törött a mécses. Le akartam mosni még az emlékét is magamról, de nem sikerült, hiába kuporogtam majd egy órát a tűzforró zuhany alatt.
Utálom magam, hogy ennyire gyenge vagyok. Méltóság ide, méltóság oda, menekülök, vissza a várhoz.

Fifteen Minutes of Fame

Már másodszorra szerepeltem kamerák előtt és sokkal nyugodtabb voltam, mint az első alkalommal. Mit tesz a gyakorlat.
Egyszerre vonz és taszít, hogy "benne leszek a tévében". Be kell valljam, hogy hízeleg az önérzetemnek, hogy annyira jónak tartanak, hogy nagy nyilvánosság előtt hirdethetem az igét. Ugyanakkor felteszem magamnak a kérdést, hogy tényleg jó vagyok ennyire? Nem küzdöm önértékelési problémákkal, de ha egy milliós nézőtáborral rendelkező tévében pontatlan az evangélium, azt jóhírem is megsínyli, és nem csak a számlám. Legalább átgondolom, amit mondok, mielőtt kimondanám és azt hiszem ez messze több, mint amit a legtöbb, ugyan ezen a pályán mozgó szakember megtesz.
Megtegyem? A beosztottam. Ne tegyem meg? Gyönyörű.
Mára csupa igen-nem kérdés jut.

Par for Honour

Hiába próbáltam meg áthelyeztetni a gyakornokomat máshová, csak a nyakamon maradt. Kiderült, hogy minden várakozásommal ellentétben felkészült és tanult, figyelmes hallgatóság és egyáltalán nem csak kolonc a nyakamon, hanem kifejezetten kellemes társaság. Na nem mintha mindez segített volna abban, hogy ne próbáljam meg minden erőmmel távoltartani magamtól.
Belebotlottam abba a dilemmába, hogy mennyit ér számomra egy újabb sikeres üzlet tető alá hozása. Mit kéne tennem, ha az ügyfél nem is csak sejteti, hogy csak akkor hajlandó aláírni bármit is, ha én is része vagyok az ő kompenzációs csomagjának? Mennyit ér egy olyan éjszaka, ami egyáltalán nem biztos, hogy — pun intended — jól sül el? Mennyiért lennék hajlandó prostituálni magam?
Annyit semmiképp sem ér, hogy ha esetleg kitudódna, szemétbe kelljen dobni a karrierem.
Körbenéztem a Bacino San Marcón, mosolyogtam, válaszoltam. Nem kellett megalkudnom és enyém lett a szerződés. És csak egy kicsit kellett hazudnom.

The Pianist

"Vos yeux sont beaux, mais tellement tristes."
"Seul un moment d'oubli est ma destinée."

Hiába a hosszú ujjak, hiába a zenészkezek.

Beginner

Januári kezdéssel felvettek a céghez jópár végzőst. Mikor megpendítették, hogy nekem is jut egy, nem lelkesedtem.
Ma beállított az irodámba és azonnal tudtam, hogy baj lesz. Bele fogok szeretni.
Nincs szükségem munkahelyi románcra. Nincs szükségem semmilyen románcra. Nyugalomra van szükségem és hogy megtanuljak felejteni.

Press the button

Már szombaton rám akartak omlani a falak.
Addig tekertem a hangerőt, míg már nekem is fájt. Újra elgondolkoztam egy üveg bor felbontásán, aztán valami töményen, de inkább nem bántottam egyiket sem. Könyvhöz nem volt kedvem, dolgozni nem volt erőm. Inkább megint autóba vágtam magam és meglátogattam a szüleimet.
A pár órás út alatt teljesen megfeledkezhettem minden bajomról. A 155-re beállított tempomat mellett ugyanis nem jutott semmi másra időm, csak hogy a forgalomra koncentráljak. Kiváló, ha az ember ki akar verni mindent a fejéből, viszont rizikós, mert a rendőrök nem biztos, hogy jó szemmel nézik.
Aztán persze mikor megérkezem, és elmúlik a szeretteim láttán érzett röpke öröm, rám esik minden, van időm gondolkozni. Anyu persze látja, hogy valami bajom van és estére már tud mindenről (az újévi éjszakát inkább kihagytam), de addigra már takaróba burkolózva isszuk a forró kakaót a nappaliban. Hosszú hetek után először alszom végig az éjszakát.
Vasárnap Apu virágainak illatára ébredek, amit csak pár perccel előtte metszhetett a télikertben. Anyu mosolyogva hozza be a reggelit tálcán és a nap, bár sápadtan, de süt, tiszta az idő. Később elmegyünk kirándulni és magamtól mosolygok. Mikor átfúj rajtam az északi szél, az arcomba csap a sós permet és kétoldalról a szüleim fogják a kezem, úgy érzem, hogy végtelenül nyugodt vagyok és bármivel meg tudok birkózni.
Ez a hangulat meg is marad a hazaút feléig. Aztán megint kiakasztom a tempomatot, mert ha nem gondolok semmire, akkor nem kopik meg az élmény, mintha a lejátszón megnyomnám a Pause gombot és haza tudok magammal vinni egy kis melegséget.

Equilibrium

Hol az egyensúly? Meglelem valaha is? Még ebben az életben esetleg?
Félek a hétvégétől. Nem vásárolhatok, edzhetek, sétálhatok, lóghatok az ismerősök, barátok nyakán egész nap. Nem takaríthatom egész nap az eleve makulátlan lakást. Nem nézhetek egész nap új lakás után. Nem ihatom magam az asztal alá
Ha mindezt fel is darabolom és szétosztom, egy idő után akkor is ki fogok fogyni mások türelméből, egy idő után elfogy a szekrényből a hely, egy idő után elérem, hogy nem lesz hova-mibe menekülnöm. Egy idő után kiesnek a csontvázak a gardróbból és szembe kell tudnom velük nézni.
Ijesztő, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a töréssel. Ijesztő, hogy ennyire tehetetlen vagyok, nem szoktam hozzá.

Skeletons in the closet

Van, aki szerint "sekélyes, önmagát lazának feltüntető, de valójában végtelenül görcsös" személyiség vagyok. Erre eddig még senki nem figyelmeztetett, de végső soron ez is egy vélemény. Ki tudja, talán még az is lehet, hogy igaz.
Megbosszulta magát az egész éves kemény munka. Köszönhetően az osztályom rekordszintű eredményének, kinevezésnek nézek elébe. Ha elfogadom az előléptetést, elkerülök innen, valószínűleg a Pocsolya másik partjára, amihez viszont semmi kedvem nincs. Ha nem fogadom el, akkor nézhetek új állás után. Kisérteties, milyen hűen másolja önmagát a történelem.
Igyekszem eltemetni magamban a rossz érzéseket, még akkor is, ha jól tudom, hogy később ez keményen vissza fog ütni. Inkább vacsorázom érdektelen ki-tudja-honnan-ismerősökkel, vagy csak simán autózom össze-vissza, ütöm tovább a labdát, úszom a hosszakat, mint hogy otthon, a négy fal között töltsem az estét, egyedül. Ideális esetban annyira kihajtom magam, hogy hazaérve a mosakodás után küzdenem kell, hogy eljussak az ágyig.
Vagy megbékélek valahogy, vagy szálkásodni fogok.