"How does it work?"
"Well, the manual says that if this window turns blue..."
"I get it, we will turn blue, too."
"You bastard. Anyway, it has a blueish tint already...look."
"Blueish? It's just the plastic. And it's getting paler."
"It can't get paler, dumbass. Accept it."
"That you are...?"
"Pregnant."
Chaud szombat délután felvitt Colchesterbe és bemutatott a bajátrsainak. Csomó tagbaszakadt alak, mindegyik akkora, mint egy hegy, pedig én sem vagyok alacsony. Legnagyobb meglepetésemre egyikük sem a "kinyírlak-egy-fogpiszkálóval" típus, vagy ha mégis, inkább a barátságos énjüket vették elő.
Aztán kaptam gyakorló kezeslábast és kettesben kimentünk a lőtérre. Jól esett sorban kézbevenni az egyre nagyobb fegyvereket: P226, SA80, Minimi és végül az L96A1 (Chaud a épp konyhából felkiabálva sorolja, hogy mikkel ismerkedtem meg). Oltári érzés volt, ahogy a rövid bemutató után elpufogtattam mindegyikkel jópár tárat és sorozatot. Hatalmasnak éreztem magam.
Később a többiek vigyorogni kezdtek, mikor már a sötétben felszálltunk és beöltöztünk a tandemugráshoz. Nem tagadom, félelmetes és ijesztő volt a vaksötét éjszaka, nyilván épeszű ember nem ugrik ki egy működő gépből...modern változata a "hátravetem magam, elkapsz-e?" bizalompróbának. Végül - nagyon rövid hezitálás után - kivetettem magam, hátamon Chauddal, közben folyamatosan ordítottam, hogy "Geronimo!". Földetérés után azonnal új menetet követeltem magamnak, de aznapra véget ért a móka. Érzem a végem.
Már nem csak biciklin tudom megcsinálni a stoppie-t, de Chaud Triumph Daytonáján is, nem kevés riadalmat okozva a szomszédoknak. Azt hiszem, a hétvégén beruházok egy nagymotorba. Megint egy drog...
Csütörtökön Chauddal koncertre mentünk. Én azért, hogy meghallgassak egy fantasztikus albumot, ő azért, hogy megismerkedjen egy számára új stílussal. Egy cseppet sem kellett csalatkoznia egyikünknek sem.
Teljesen más: közös megegyezéssel tegnap kiszereltettem a páncélzatot.
Szombaton engem mutattak be. Csak épp nem a baráti társaságnak, hanem a családnak. Pontosabban szólva a Klánnak.
Mert többszáz ember már nem család. A rengeteg pár, barát, barátnő, élettárs, gyerek, nagybácsi, nagynéni, nagy- és dédszülő, ük és még ki tudja ki, akik inkább szorosabb, mint lazább kapcsolatban állnak a Klánnal annyian vannak, hogy a sok kézfogástól majdnem begörcsölt a kezem. Az összes nevet megjegyezni lehetetlen vállalkozás lett volna, ezért Chaud segítségét kérve csak a "fontosabb" emberekre koncentráltam - belőlük is volt épp elég.
A rengeteg ember az apai nagyapa születésnapjára gyűlt össze, 81 éves és mind a mai napig kiváló egészségnek örvend. Szolgált ejtőernyősként a II. világháborúban - a fia, azaz Chaud apja és maga Chaud is ejtőernyős -, és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nagyon kedves. A bemutatkozás után ketten maradtunk, töltött egy-egy pohárral, leült egy hatalmas íróasztal mögé és onnan figyelt. Elnevettem magam a szituáción.
"You remind me a bit of Don Corleone, holding audiences."Két szót kérdezett még a családról, aztán pedig minden másról beszélgettünk. Egészen az ingás óra megszólaltáig.
"Well, I can make make offers which nobody can refuse, too."
"I frankly have to tell you, I'm totally zapped by Chaud's choice. I would be really happy to see you by him. And now, do you care for a dance with an aging man?"Az este hátralévő részében egyszerűen jól érezte magát mindenki. Egy percig nem éreztem magam kívülállónak, épp ellenkezőleg: mintha mindig is itt lett volna a helyem.
"I do."
Házavató bulit rendezni egy nagyobb baráti körnek: 1000 GBP.
Ajándékként kapni egy robogót: 2000 GBP (neki).
Recsegő bőrszerelésben összeölelkezve nézni a ragyogó tengerpartot: felbecsülhetetlen.
Átköltöztem az új lakásomba...házamba. Ugyan még csak töredékét használom - túltervezés és a jövőre gondolás - de egyszerűen imádom. Tetszik a hatalmas tér, a 10 méter magas téglafalak, a kétemeletes ablakok, a fém szerkezet, a rendezett telek...az egész, úgy, ahogy van.
Pont a sok hely miatt rendeztem nagyobb társaságnak grillpartit - és dolgoztam éjt nappallá téve a konyhában, hogy a joghurtos-sajtos mártás, a zöldfűszeres vaj, a steak és a pisztráng, a mozzarellás bruschetta és a sült fokhagyma, végül pedig a gyümölcsnyárs mind kész legyen a vendégseregnek. Itt mutattam be szélesebb körben Chaud-ot, aki kedves személyiségének köszönhetően osztatlan sikert aratott. Az este fénypontjaként pedig betolt a kapun egy robogót, hogy legyen majd min tanulnom - valahol el kell kezdeni.
Vasárnap felavattam a ruhámat, mikor kivágtattunk a tengerpartra - már képes vagyok nem zászlóként lebegni az ülés hátsó részén, hanem a sofőrrel együtt élvezni a gépet. Elfészkelődtem az ölében, néztük a hullámverést, a labdázó gyerekeket, a víz szélén ügető lovakat. Vágyódni kezdtem az után, hogy egyszer majd nem csak ketten jövünk ki ugyanide és hogy a házamban nem csak egy hálószoba lesz foglalt.
De ezt nem mondtam el neki. Még.
Úgy látszik, a blog tényleg terápiás hatással bír. Rám legalábbis biztosan pozitívan hat: ki tudtam magamból írni, ami bennem feszült, ha nem volt kinek elmondjam a gondom-bajom. Most lenne kinek elmondani, bár nincs mit. Az egyedüllét és a gondok - nálam - együtt járnak.
Már az ünnepeket sem egymagam töltöttem. Írhatnék arról, hogy milyen kedves, hogy milyen szellemes, hogy milyen...de nem teszem. Csak annyit írok, hogy boldog vagyok és ez mindent elmond. Annyit, hogy már nem kell azon töprengenem, kimondjam-e azokat a szavakat, amiket eddig nem mondtam annak, akitől mindezt az odafigyelést ezeddig egyedül megkaptam, megkaphattam volna.
Talán túl bátor vagyok a mindössze két és fél hónap együtt töltött idő után, de nem akarok a holnapra gondolni.
A hét végén hivatalosan is beköltözöm az új lakásomba. Az eredeti 6:1, később a 4:3 arányok a befejezéskor 3:4-re módosultak, viszont minden kész. Már csak egy olyan takarítót kell találnom, aki a több hektárnyi épületet hetente legalább egyszer, de inkább kétszer kitakarítja.
Velencét szeretném megnézni, immár nem a Karnevál vagy nem üzleti út alatt. Szeretnék megtanulni motorozni, mert ugyan nagyon élvezem, ahogy a sofőr hátához simulva együtt vesszük be a kanyarokat, de a nyeregben egyedül egészen más lehet.
Nagyjából még egymillió dologról akartam írni, de majd inkább máskor.
Október közepe óta nem írtam. Zsúfolt volt a programom.
Kéjelegtem egy még viszonynak sem nevezhető kapcsolatban egy táncossal, aki életében csak egyvalakibe volt szerelmes...saját magába. Nem tartott sokáig a türelmem. Ellepett a munka, de már látom a fényt az alagút végén. Újra megjelentem a tévében. Masszívan elméreteztem a házon végzendő munkálatok költségeit: az eredeti 6:1 beszerzés kontra felújítás+berendezés arány mára kezdi megközelíteni a 4:3 értéket és nő. Legalább amiatt nem fog fájni a fejem, hogy mit írok majd le az adómból. Elvesztettem egy levelezőpartnerem. Nyakig olajos lettem egy piacon evett fokhagymás lángos után.
És nem egy üveg társaságában töltöttem a Karácsonyt. Minden terhelés ellenére és a szabadidő szinte teljes és tökéletes hiánya mellett abszolút kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak mondhatom magam.
Vendéget vártam hétvégére, de az utolsó pillanatban le kellett mondanom mindent: hirtelen felindulásból a Nagy Víz túlpartjára kellett mennem. Igazából annyi időm sem volt, hogy rendesen elnézést kérjek mindenkitől, különösen a meghívott vendégemtől, aminek aztán az lett a vége, hogy ő felsült, én pedig erőteljesen összekarcoltam a renomémat. Szeretném majd valahogy kiengesztelni, már ha mindezek után hajlandó velem egyáltalán szóba állni.
(Most veszem csak észre, hogy eddig angolul írtam. Soha nem bírtam jól az időeltolódást.)
Naponta-kétnaponta részt veszek egy, szinte az egész délutánomat felemésztő tanácskozáson.
Meghívtak egy középméretű cég vezetésébe, rendbe tenni mindent. Ami engem illet: pocsék tőzsdei szereplés, meredeken lefelé mutató számok, zéró tartalék, nulla hitelképesség...egyszóval innen szép nyerni. Katasztrófa-menedzsment élőben, nem az én bőrömre. Nem kevés munka lesz vele.
Ha épp megszabadulok a tanulástól és akad némi szabadidőm, akkor miért is ne akasztanék a nyakamba egy sokkal nagyobb koloncot? Talán nem vagyok teljesen normális.