70% jealousy, 30% trust

Sourire tegnap furán nézett rám, mikor ebédből visszaérkezve átad egy cetlit: ismeretlen telefonszám, ami visszahívást kér és csak annyi: 7030.
Öt perc múlva már tudtam, hogy nem 7030, hanem Seventy Thirty: "an exclusive matchmaking and lifestyle company for affluent and successful people [...] who devote 70%of their time to their work and 30% into their life."
Először azt hitem, valami vicc az egész. De nem. Valakinek, egyelőre nem tudhatom kinek, megtetszettem és mással hívat meg randira, annyira elfoglalt. A vonal másik végén a hölgy dicsérő litániába kezd a megbízóról: ingatlanbefektetéssel foglalkozó cég tulajdonosa, több külföldi nagyvállalatban bír részesedéssel, többmilliós nagyságrendű likvid vagyon, makulátlan egészségügyi történet, társaságkedvelő, sportos és még annyi pozitívum, hogy szinte gondolkodás nélkül mehetnék ruhát próbálni az esküvőre. Az eddigi profilom, nyilvános adataim és informális kérdezősködések alapján úgy gondolják, hogy tökéletesen összeillünk. Ó, ezek szerint le is nyomoztak; egy pillanatra elöntött a paranoia, de gyorsan legyűrtem. Számomra ettől még nem lettek szimpatikusabbak.
Mielőtt a hölgy az új lélegzetvétellel még magasabb piedesztálra emelhetné az ügyfelét, leállítom: nem részletezett okoknál fogva nem én vagyok a megbízó számára legmegfelelőbb partner.
Mikor elmeséltem az egészet Sourire-nek, csak megvonta a vállát, de nem szólt semmit, viszont látszott rajta, hogy bántja a helyzet.
Ma újra hívtak, de ezúttal egy meleg férfihang üdvözölt. A megbízó. Az okokat firtatta, amire megengedtem magamnak a visszafogott hideg düh luxusát: egy ismeretlennek nem tartozom elszámolással, de ha ennyire kíváncsi rögtön az első okra, 30% magánélet pokolian kevés lenne.
Sourire az ajtóban állva hallgatta végig a kihangosított beszélgetést és a végén nem késlekedett a szemrehányásokkal sem.

"Why didn't you tell him the truth? The truth that you are engaged? The truth which should have been told on the first place?"

Nem egy malomban őrlünk. Neki társ kell, míg én másként tekintek a kapcsolatunkra. Amíg ő hosszú távra gondol, addig én viszonyunk minden pillanatát úgy élem meg, mintha az lenne az utolsó. Ő hosszú együttélést szeretne, én pedig már a másodperceknek is örülök.

The Oracle

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.
Ahelyett, hogy meglátogattam volna az Orákulumot, inkább meghívtam magamhoz egy hosszú hétvégére. Sourire feszültsége pillanatok alatt elszállt, mikor találkoztak, és ebben nem kevés szerepe volt a harmadik félnek.
Ugyan nem vagyok olyan ügyes a konyhában, mint az Orákulum, de sikerült nem odaégetnem a vacsorát. Hogy aztán a bor, a vidám hangulat, a helyzet ismerősen pikáns volta tehet a többiről? Bárhogy is, de a menáge-á-trois igenis működik közöttünk, még mindig és egy percig sem kellett csalatkoznom, sőt.
Sourire később kimerülten bevackolta magát az ágyba, mi pedig még hosszú órákat áztattuk magunkat a fürdőkádban és elkortyolgattuk a maradék bort: még pezsgett bennem a gyönyör, elbágyasztott a forró víz. Olyan ismerős volt minden, nyugodt, stabil, kizökkenthetetlen harmónia. Állt az idő.
Reggel a friss pirítós illatára ébredtem. Élettel telt meg a lakás: Sourire a konyhában dúdolgatott, az Orákulum pedig a hideg zuhany alatt próbált meg kijózanodni. "Áramlik a csí, mint a kurvaélet", hogy őt idézzem.
A napot kettesben töltöttük, sétálva.

"Yesterday's immensely pleasurable surprise was a bit familiar, wasn't it? It resembled the start of our common blissful and innocent young times. And you know the end at least as good as I do. I don't want that to happen again.
History tends to repeat itself."

Egy pillanatra visszautazom az időben, éveket. Magam előtt látom a kórházat, a megroggyant vállakat, és hogy a csillogás, az öröm, ahogy azt addig ismertem, eltűnik a világból. Az Élet első mélyütése.
Este már újra hármasban megyünk szórakozni. Hazafelé Sourire-t először éri halálközeli élmény, mikor az Orákulum mellett ül az anyósülésben: sikoltozva kapcsolja be a biztonsági övet, míg én hátul nevetek rajtuk, mert tudom, hogy soha ilyen jó kezekben nem volt még a volán. Az este többi része visszafogott, csendes, puha, de minden a helyén van, mintha mindannyian ezer éve ismernénk egymást.
Vasárnap kettesben felautózunk északra. Mindenhol köd, minden zöld; sehol máshol nincs ilyen színe a fűnek. Visszafelé beugrunk Apuékhoz. "Meddig hagyod a lányomat parlagon heverni?" - kérdi Anyu, tökéletes magyarsággal. Majd' belefulladok a csészényi teába, az Orákulum csak vigyorog: "Tout a son temps". Most Anyu vigyorog és Apu fulladozik.
Este fényképek készülnek, hogy legyen miben gyönyörködjünk, aztán széttépjük egymást, hogy aztán újra nyugodtan foglalkozhassunk egymással, hogy aztán megint egymásnak eshessünk. Birtokolni akarom, mindig.
Másnap, miközben inget rendel és szakértő módon választ nyakkendőt a belvárosban, arra gondolok, hogy nem akarom, hogy hazamenjen, legyen neki is itt az otthona, de ezt nem mondom ki, nem mondhatom ki. Talán tudja, hogy mit akarok.
Talán mindig is tudta.

Je ne sas pas qui

Valami hiányzik.
Pedig sok mindent magaménak tudhatok. Fizikailag egészséges vagyok, és leszámítva a baleseteket követő minimális plasztikai műtétek gyorsan múló hegeit, a testem ép. A szüleim szellemileg frissek, nagyon jól tartják magukat. Van hol laknom. Vannak barátaim. Van kivel rendszeresen összegyűrjem a lepedőt. Kiszámítható módon lépdelek előre a karrierlétrán és nem panaszkodhatom a kompenzációra. Biztos anyagi hátterem van és a jelenlegi szintet tartva egy-két évig kibírom mindenféle bevétel nélkül. Hódolhatok a kedvteléseimnek.
Igen, vannak olyan tételek, amik nem ezen a listán vannak fenn. Nem társam, "csak" partnerem van, de nem fogadnák el bárhol annak. Nincs gyerekem, családom, de még nem tört rám a fészekrakási kényszer. Egyelőre nem vonulhatok vissza az aktív munkától, de egy ideig nem is akarok, élvezem azt, amiben vagyok.
Mindezzel együtt a mérleg erősen pozitív és elégedettnek kellene lennem. De nem vagyok az. Valami hiányzik az életemből, de hogy honnan és mi, azt nem tudom megmondani.
Itt az ideje, hogy újabb utat szervezzek meg a külön bejáratú Orákulumomhoz.

Shanghai

Érzem a jet lag utórezgéseit, másfél nappal a hazaérkezés után is.
Kézközelből átélve sokkal ijesztőbb volt, mint gondoltam volna. De nem, nem félelmetes, hanem inkább maga alá temet a puszta méreténél fogva. Utólag már furának tetszik, hogy akárcsak egy pillanatig is eljátszottam a gondolattal, hogy odaköltözzem.
Folyton dohányzó tárgyalópartnerek, szigorú arccal, hófehér, keményített ingben, Hermes nyakkendőben, méret után csináltatott koromfekete öltönyben. Hol vannak a szürke egyenruhák? Meg-megránduló vonások, horkantásszerű helyeslés, a tolmács hátam mögül suttogó fáradt hangja. Visszhangzik a terem, ahogy eladom a képességeimet.
Ketten vagyunk nők az egész teremben. Velem szemben húsz kifejezéstelen, barna szempár.
Este, a vacsoraasztalnál már lazább a hangulat, néhányan mosolyognak is. Folyton füstöl a cigaretta. Aztán álomtalan álom, majd másnap ugyanez folytatódik, velük, majd megint rajtam a sor. Ezt a táncot szeretem; bár ne lennék ilyen fáradt! Talán még élvezném is, ahogy kóstolgatjuk egymást, ahogy fogást keresünk a másikon, hogy felülkerekedjünk, hogy többet tudjunk meg a másik félről, mint amennyit magunkról elárulunk.
Aztán csak eljön a vége és kifújhatjuk magunkat. Vagy mégsem? Udvariasan sikerül visszautasítani, hogy végig kelljen néznünk az alapító atya lakhelyét vagy a Párt titkos kongresszusának helyszínét. Lemondunk a Bundon fényképezkedésről és a Yu kert is kimarad, inkább a friss ágynemű illatát érezném.
Mikor reggel felébredek, egy szál ingben kiülök az ablakba; alattam nyolcvan emelet. Egy egész világegyetem választ el a lent élőktől, akiknek cseppet sem ilyen csillogó az élete, akik márványt csak fényképen, márkás italokat csak reklámokban látnak. Egyedül vagyok, egy pillanatig mindentől és mindenkitől távol.
Aztán kapok egy bögre forró csokoládét és hátulról átkarolnak. És érzem, tudom: ha társam van, még ezt a várost is le tudnám igázni.

Seduced

Akár megbánom később, akár nem, kolléga ide vagy oda, hagytam magam elcsábítani. Úgy látszik, a már-nem-annyira-friss Kleopátra-frizura és a nevéhez hű Agent Provocateur megtette a hatását. Ittam, de teljesen józan voltam és egyszerűen hagytam magam sodortatni az árral. Vagy csak beadtam a derekam a túl hosszú egyedülléttől érzett félelemnek? Nem számít.
Ami számít, az az, hogy már nem kell mindig az ágy közepén aludnom és ez pillanatnyilag messze több, mint elegendő. Élvezem azt a kevés jót, ami van, amíg van.

Titties and the Tower of Babel

Magyaroszági vendéglátómmal magyarul beszélek. Ő velem angolul. Hogy ne felejtsek és hogy gyakoroljon.
Anyuval, aki angol, franciául. Mert kora gyerekkoromban tanultam. Apuval, aki magyar, angolul. Mert megszokta. Kettejükkel együtt franciául. Mert megszoktuk. Ők ketten egymással angolul. Mert megszokták. Tiszta szerencse, hogy nincsenek olasz nagybátyáim, vagy német nagyszüleim.
Anyu néhány napra kórházba készül, hogy kiigazíttasson magán egy pár apróságot. Apu csak röhög az egészen: "Úgy imádom azokat a gyönyörű dudáit, ahogy vannak".
Azt mondják, az ember több lépésen keresztül éri el a felnőttkort: mikor átéli az első nem önkezű orgazmusát; mikor rádöbben, hogy a szülei élnek — de legalábbis valamikor éltek — szexuális életet; mikor megérti, hogy a szülei fölött is múlik az idő és egyszer majd meghalnak és mikor beletörődik, hogy ő is meg fog halni.
Egy nap két lépés.

Recharged

Egy repülőgép személytelensége. Egy félig idegen váróterem zsúfoltsága. Egy régi ismerős megnyugtató mosolya. A tavaszi tél barátságtalan acélszíne. Hóesés! Kátyúk, szürke épületek, mogorva emberek: régi húrok.
Egy legénylakás meghitt rendetlensége. A frissen készülő vacsora gyomorkorgattató illata. A vörösbor testessége. Az elégedett jóllakottság. Egy meleg ölelés, és a hosszú, felszabadító sírás. Úgy érzem, mintha hazaértem volna. Aztán az ölelés szorosabb lesz és egyáltalán nem akarok szabadulni.
A fürrő forrósága, a mindenhonnan áradó zene, a jajongó-síró acélhúrok hangja. Az ágynemű friss illata, a mindent feledtető mély álom. Mikor éjjel felriadok, azonnal megnyugszom, ahogy félig ébren azonnal átölel.
Reggel a szalonnás rántotta aranysárgasága, a tea forrósága. Az illata és a rossz emlékek: ugyan ezt vettem másnak, aki már csak sajgó emlék. A bevásárlóközpont forgataga, új illat, egy névnapi ajándék. Végtelen séta a Duna-parton: élvezem, ahogy a csontig hatoló szél mindent kifúj belőlem, ami kellemetlen, ami fájdalmas.
Este mámor és asztalon táncolás és egy csipet őrültség: apró, szúró, gyorsan tovatűnő fájdalom, és egy kicsi, fényes fémdarab a köldökömben. És vidámság, tomboló joie de vivre, mindent feledtető mámor, sikoltanivaló eksztázis és lebegő álom.
A biztos tudat, hogy mindent túlélek és hogy mindig van kibe kapaszkodnom.
Hazafelé pedig már nem tűnnek olyan szürkének az épületek és mintha vidámabbak lennének az emberek; a felhők felett pedig vár a ragyogó napsütés.

Stronghold

Épp kezdtem — legalábbis azt hittem — kikapaszkodni a mérföld mély szakadékból, mikor visszazuhanok a legmélyére. Nagyon nehezen tudtam megőrizni méltóságom megmaradt morzsáit, de végül nem futamodtam meg, és egészen hazáig vittem minden fájdalmam.
Otthon millió darabra törött a mécses. Le akartam mosni még az emlékét is magamról, de nem sikerült, hiába kuporogtam majd egy órát a tűzforró zuhany alatt.
Utálom magam, hogy ennyire gyenge vagyok. Méltóság ide, méltóság oda, menekülök, vissza a várhoz.

Fifteen Minutes of Fame

Már másodszorra szerepeltem kamerák előtt és sokkal nyugodtabb voltam, mint az első alkalommal. Mit tesz a gyakorlat.
Egyszerre vonz és taszít, hogy "benne leszek a tévében". Be kell valljam, hogy hízeleg az önérzetemnek, hogy annyira jónak tartanak, hogy nagy nyilvánosság előtt hirdethetem az igét. Ugyanakkor felteszem magamnak a kérdést, hogy tényleg jó vagyok ennyire? Nem küzdöm önértékelési problémákkal, de ha egy milliós nézőtáborral rendelkező tévében pontatlan az evangélium, azt jóhírem is megsínyli, és nem csak a számlám. Legalább átgondolom, amit mondok, mielőtt kimondanám és azt hiszem ez messze több, mint amit a legtöbb, ugyan ezen a pályán mozgó szakember megtesz.
Megtegyem? A beosztottam. Ne tegyem meg? Gyönyörű.
Mára csupa igen-nem kérdés jut.

Par for Honour

Hiába próbáltam meg áthelyeztetni a gyakornokomat máshová, csak a nyakamon maradt. Kiderült, hogy minden várakozásommal ellentétben felkészült és tanult, figyelmes hallgatóság és egyáltalán nem csak kolonc a nyakamon, hanem kifejezetten kellemes társaság. Na nem mintha mindez segített volna abban, hogy ne próbáljam meg minden erőmmel távoltartani magamtól.
Belebotlottam abba a dilemmába, hogy mennyit ér számomra egy újabb sikeres üzlet tető alá hozása. Mit kéne tennem, ha az ügyfél nem is csak sejteti, hogy csak akkor hajlandó aláírni bármit is, ha én is része vagyok az ő kompenzációs csomagjának? Mennyit ér egy olyan éjszaka, ami egyáltalán nem biztos, hogy — pun intended — jól sül el? Mennyiért lennék hajlandó prostituálni magam?
Annyit semmiképp sem ér, hogy ha esetleg kitudódna, szemétbe kelljen dobni a karrierem.
Körbenéztem a Bacino San Marcón, mosolyogtam, válaszoltam. Nem kellett megalkudnom és enyém lett a szerződés. És csak egy kicsit kellett hazudnom.