Ain't no bait and switch

Vendéget vártam hétvégére, de az utolsó pillanatban le kellett mondanom mindent: hirtelen felindulásból a Nagy Víz túlpartjára kellett mennem. Igazából annyi időm sem volt, hogy rendesen elnézést kérjek mindenkitől, különösen a meghívott vendégemtől, aminek aztán az lett a vége, hogy ő felsült, én pedig erőteljesen összekarcoltam a renomémat. Szeretném majd valahogy kiengesztelni, már ha mindezek után hajlandó velem egyáltalán szóba állni.
(Most veszem csak észre, hogy eddig angolul írtam. Soha nem bírtam jól az időeltolódást.)

v2

Címkék, szevasztok!

Split brain

Naponta-kétnaponta részt veszek egy, szinte az egész délutánomat felemésztő tanácskozáson.
Meghívtak egy középméretű cég vezetésébe, rendbe tenni mindent. Ami engem illet: pocsék tőzsdei szereplés, meredeken lefelé mutató számok, zéró tartalék, nulla hitelképesség...egyszóval innen szép nyerni. Katasztrófa-menedzsment élőben, nem az én bőrömre. Nem kevés munka lesz vele.
Ha épp megszabadulok a tanulástól és akad némi szabadidőm, akkor miért is ne akasztanék a nyakamba egy sokkal nagyobb koloncot? Talán nem vagyok teljesen normális.

Running amok without casualties

Mára kihevertem az átkozott hangulatom. Holnapra már csak a maradék másnapom kell kihevernem. A hétvégét nem a vidám ellazulás jellemezte. Lounge belassulás? New Age harmónia? Nyomuk sem volt, a CD-k kibontatlanul vészelték át a hétvégét. Volt helyette Dead Can Dance-sírás, Slayer-hörgés, Ministry-zúzás. Volt harminc hossz úszás, volt agresszióval pótolt rutin a squash-meccsen. Volt a pillanatokra szóló örömök között a plafon részletes, hosszas tanulmányozása. Volt hétfőn egy leforrázó levél. Volt kedden minden másodpercem felemésztő munka. Mikor tegnap este egyedül kimozdultam otthonról, még sejtelmem sem volt, hogy mit is akarok.
Lett belőle egy vacsora, egyedül; aztán egy üveg Chateau d' Sauternes egy ismeretlen társasággal, majd továbbra is velük egzotikus koktélok sora, önvédelemből elcsattant pofonok, elmosódottá váló éjszaka, sodródás egy másik társasághoz, hozzácsapódás egy harmadikhoz. Lett belőle szoros fekete selyeming alatt játszó izom és tűsarkú cipő által harapnivalóan gyönyörűvé varázsolt női vádli. Lett izgatottságtól beharapott, majd lággyá csókolt ajkak képe. Lett türelmetlen övkibontás és meztelen büszkeség. Egy pillanat alatt pengeélessé váló érzékek, heves ingertúltengés, a lényem egyetlen pontba sűrűsödése, tanítás, Tesuque megtestesülése, arcomra csorgó méz, a jussom követelése, sikoltozó elolvadás és két oldalról átölelve rövid, mosolygós alvás.
Könnyű a gyógyulás, de ez a módja felelőtlen. És vajon meddig tart a hatása?

Glamorama

Fura volt egyedül vásárolgatni.
Hívhattam volna bárkit az ismerőseim közül, hogy tartson velem, de igazából nem volt hozzá kedvem. Igazából bevásárolni sem volt kedvem. Igazából semmihez sem volt kedvem. Be akartam fordulni a saját köldökömbe, felszívódni a semmiben, átmenetileg kitörlődni a tér-idő kontinuumból.
Ehhez zene kell. Brian Eno, Kitaro, Mike Oldfield, bármilyen New Age...kitartóan válogatok, mikor valaki megszólal a hátam mögött.

"»Our Father« is the super-bestest on Light and Shade."
"Do we know each other?"
"The YSL last week? Huh, baby?"
"I've never been to any fashion show."
"Are you on Klonopin, baby? That's why you don't remember me? Don't make me mad, baby."
"You are a Bret Easton Ellis fan, aren't you? All you can do is throw bad quotes from Glamorama. You are like a lightblulb: shiny...but empty."
"Huh, yeah, but...don't make me mad, baby. Wanna fuck?"

Hiányzik a társaság, de nem akarok magam körül senkit. Hiányzik a nyugalom, bár körülöttem minden nyugodt. Hiányzik a levelezőpartnerem, de csak idegesítő semmiségekről tudnék írni. Hiányzik a szex, de csak kapni akarok. Hiányzik a pörgés, de megőrülnék a nyüzsgéstől.
Nem találom magam.

Erased. Over. Out.

Sourire tudta, érezte, hogy nem mennek jól a dolgaink. Saját bevallása szerint pont ezért kapaszkodott belém egyre görcsösebben.
Sajnálom őt. Ha nem ilyen a csillagok együttállása, ha ő egy kicsit lazább, ha én egy kicsit nyitottabb vagyok, talán tovább nyüstölhettük volna egymást.
Békében, bár szomorúan váltunk el. Nem én hoztam fel a témát, hanem ő: részéről nem kell tartanom semmiféle kellemetlen meglepetéstől, pletykától sem a munkahelyen, sem bárhol máshol. Visszaáll a status quo: ő a tanuló, a beosztott, én a mentor, a felettes.
A szívem egy darabkáját sikerült megszereznie és kitépnie. Akármilyen apró a seb, fáj.

Strangled

Most, hogy egy kicsit felszabadultam, megpróbáltam Sourire-t kárpótolni valamennyire. Vásárlás, lakáskeresés, színház, vacsora, buli, hancúr...gyakorlatilag majd' minden szabadidőmet és figyelmemet megkapta.
És érzem, hogy ez neki nem elég. Egy pillanatra sem akarna elereszteni...amivel semmi baj nem lenne, ha csak egy kicsit is így éreznék magam is. Inkább teher, mintsem kellemes kapcsolat, ami fojtogat és már nem lelem mindig örömömet benne, leszámítva az ágycsatákat, ahol soha nincs okom panaszra.
Ha csak ennyiről lenne szó, felfoghatnám penitenciaként is, hiszen megérdemli az odafigyelést, a törődést és valóban van mit bepótolnunk. A féltékenység már teljesen más lapra tartozik, amit csak nagy nehezen tudtam a négy fal közé visszavinni. Nem hiszem, hogy egy ártatlan felkérést vissza kellene utasítanom és hogy kettesben kellene maradnunk egy buli közepén. Rámutattam, hogy semmi kifogása nem volt az édeshármas ellen.

"I had you even then, though we were not alone. I cannot have you while you dance someone."

Nem tudok többet adni magamból, de már nem is akarok.
Vettem egy hatalmas loftot és ha berendezem, talán már nem is akarok többet költözni. A nagy része persze még kihasználatlan lesz, de van hely benne elég...akár egy egész családnak.

Executive MBA

Nem csak a méltó büntetését, hanem a méltó jutalmát is elnyeri a kemény munka.
A mai nappal sikeresen levizsgáztam, megvédtem a beadott anyagom és mindenféle szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy brillíroztam a szóbeli résznél.
Hogy mindennek mi volt az ára? Egyfelől a tandíj fele, másfelől a heteken keresztüli reggel 7 órai munkakezdés, hogy este legyen még időm tanulni; aztán ott van még Sourire jogos morcossága és megbántottsága, hogy nem foglalkozom vele eleget, valamint a barátaim türelmével való visszaélés.
A kölcsönt kacagva fizetem vissza, a fáradtságot a jövő héten kipihenem, Sourire-t kiengesztelem, a barátaimat ma vendégül látom.
Egyelőre úgy látom, hogy nem fizettem nagy árat.

70% jealousy, 30% trust

Sourire tegnap furán nézett rám, mikor ebédből visszaérkezve átad egy cetlit: ismeretlen telefonszám, ami visszahívást kér és csak annyi: 7030.
Öt perc múlva már tudtam, hogy nem 7030, hanem Seventy Thirty: "an exclusive matchmaking and lifestyle company for affluent and successful people [...] who devote 70%of their time to their work and 30% into their life."
Először azt hitem, valami vicc az egész. De nem. Valakinek, egyelőre nem tudhatom kinek, megtetszettem és mással hívat meg randira, annyira elfoglalt. A vonal másik végén a hölgy dicsérő litániába kezd a megbízóról: ingatlanbefektetéssel foglalkozó cég tulajdonosa, több külföldi nagyvállalatban bír részesedéssel, többmilliós nagyságrendű likvid vagyon, makulátlan egészségügyi történet, társaságkedvelő, sportos és még annyi pozitívum, hogy szinte gondolkodás nélkül mehetnék ruhát próbálni az esküvőre. Az eddigi profilom, nyilvános adataim és informális kérdezősködések alapján úgy gondolják, hogy tökéletesen összeillünk. Ó, ezek szerint le is nyomoztak; egy pillanatra elöntött a paranoia, de gyorsan legyűrtem. Számomra ettől még nem lettek szimpatikusabbak.
Mielőtt a hölgy az új lélegzetvétellel még magasabb piedesztálra emelhetné az ügyfelét, leállítom: nem részletezett okoknál fogva nem én vagyok a megbízó számára legmegfelelőbb partner.
Mikor elmeséltem az egészet Sourire-nek, csak megvonta a vállát, de nem szólt semmit, viszont látszott rajta, hogy bántja a helyzet.
Ma újra hívtak, de ezúttal egy meleg férfihang üdvözölt. A megbízó. Az okokat firtatta, amire megengedtem magamnak a visszafogott hideg düh luxusát: egy ismeretlennek nem tartozom elszámolással, de ha ennyire kíváncsi rögtön az első okra, 30% magánélet pokolian kevés lenne.
Sourire az ajtóban állva hallgatta végig a kihangosított beszélgetést és a végén nem késlekedett a szemrehányásokkal sem.

"Why didn't you tell him the truth? The truth that you are engaged? The truth which should have been told on the first place?"

Nem egy malomban őrlünk. Neki társ kell, míg én másként tekintek a kapcsolatunkra. Amíg ő hosszú távra gondol, addig én viszonyunk minden pillanatát úgy élem meg, mintha az lenne az utolsó. Ő hosszú együttélést szeretne, én pedig már a másodperceknek is örülök.

The Oracle

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.
Ahelyett, hogy meglátogattam volna az Orákulumot, inkább meghívtam magamhoz egy hosszú hétvégére. Sourire feszültsége pillanatok alatt elszállt, mikor találkoztak, és ebben nem kevés szerepe volt a harmadik félnek.
Ugyan nem vagyok olyan ügyes a konyhában, mint az Orákulum, de sikerült nem odaégetnem a vacsorát. Hogy aztán a bor, a vidám hangulat, a helyzet ismerősen pikáns volta tehet a többiről? Bárhogy is, de a menáge-á-trois igenis működik közöttünk, még mindig és egy percig sem kellett csalatkoznom, sőt.
Sourire később kimerülten bevackolta magát az ágyba, mi pedig még hosszú órákat áztattuk magunkat a fürdőkádban és elkortyolgattuk a maradék bort: még pezsgett bennem a gyönyör, elbágyasztott a forró víz. Olyan ismerős volt minden, nyugodt, stabil, kizökkenthetetlen harmónia. Állt az idő.
Reggel a friss pirítós illatára ébredtem. Élettel telt meg a lakás: Sourire a konyhában dúdolgatott, az Orákulum pedig a hideg zuhany alatt próbált meg kijózanodni. "Áramlik a csí, mint a kurvaélet", hogy őt idézzem.
A napot kettesben töltöttük, sétálva.

"Yesterday's immensely pleasurable surprise was a bit familiar, wasn't it? It resembled the start of our common blissful and innocent young times. And you know the end at least as good as I do. I don't want that to happen again.
History tends to repeat itself."

Egy pillanatra visszautazom az időben, éveket. Magam előtt látom a kórházat, a megroggyant vállakat, és hogy a csillogás, az öröm, ahogy azt addig ismertem, eltűnik a világból. Az Élet első mélyütése.
Este már újra hármasban megyünk szórakozni. Hazafelé Sourire-t először éri halálközeli élmény, mikor az Orákulum mellett ül az anyósülésben: sikoltozva kapcsolja be a biztonsági övet, míg én hátul nevetek rajtuk, mert tudom, hogy soha ilyen jó kezekben nem volt még a volán. Az este többi része visszafogott, csendes, puha, de minden a helyén van, mintha mindannyian ezer éve ismernénk egymást.
Vasárnap kettesben felautózunk északra. Mindenhol köd, minden zöld; sehol máshol nincs ilyen színe a fűnek. Visszafelé beugrunk Apuékhoz. "Meddig hagyod a lányomat parlagon heverni?" - kérdi Anyu, tökéletes magyarsággal. Majd' belefulladok a csészényi teába, az Orákulum csak vigyorog: "Tout a son temps". Most Anyu vigyorog és Apu fulladozik.
Este fényképek készülnek, hogy legyen miben gyönyörködjünk, aztán széttépjük egymást, hogy aztán újra nyugodtan foglalkozhassunk egymással, hogy aztán megint egymásnak eshessünk. Birtokolni akarom, mindig.
Másnap, miközben inget rendel és szakértő módon választ nyakkendőt a belvárosban, arra gondolok, hogy nem akarom, hogy hazamenjen, legyen neki is itt az otthona, de ezt nem mondom ki, nem mondhatom ki. Talán tudja, hogy mit akarok.
Talán mindig is tudta.