Quickie

Kicsit elmaradtam a leírásokkal, elnézést. Holnap jön a már magam mögött hagyott Koppenhága.

Den Haag

Hága gyönyörű város. Mintha cukrosdobozokat raktak volna egymás mellé.

View Larger Map

Igyekeztem kikerülni a turistacsapdákat, inkább a számomra járatlan utat választottam. Azért sikerült betévednem a csodálatos Westbroekparkba, ami most, az ősz közepén nem a legszebb formáját hozta (Apunak több csomagnyi virághagymát küldtem innen); és ott volt még az Escher múzeum is, amit csak azért nem hagytam ki, mert már kora gyerekkorom óta nagyon tetszett, hogy valaki így be tudja csapni a szemet.

Ami pedig a nem frekventált dolgokat illeti: nincs hollandiai látogatás malmok nélkül, tehát kerestem egyet, az ősi De Korenaert, ami sajnos hétvégén zárva volt, és kaptam egy útlevelet a Huis ten Bosch-ba. Vettem egy karcsú arany-fekete-ezüst gyűrűt Guthschmidtnél; kicsit fájt a szívem, mikor a többi öt-hat ékszert inkább visszatetettem. Tegnap este és ma egész nap pedig a millió flamand ház között sétáltam, még az idő is többé-kevésbé kegyes volt hozzám.

Szerencse, hogy most senki sincs az intim zónámban, mert biztos bűzlik minden pórusom a rengeteg spárgától (La Valetta). Hogy az illatomat kicsit helyrebillentsem, ettem egy fokhagymás rákot chorizóval és tortillával, a végén pedig egy Créma Catalanát.

A város kicsi, és úgy érzem, semmi mást nem tartogat számomra. Holnap irány észak.

View Larger Map

Bruxelles

Tehát ott tartottam, hogy autót bérlek.

Biztosan megvan annak is a szépsége valahol, hogy fél órán kereszül ellenkezett az ügynök, mikor megemlítettem, hogy nem ugyanide viszem vissza a kocsit. Sőt, igazából nem tudom, hogy hova viszem. Vagy hogy mikor. Lényeg a lényeg, sikerült elrendezni mindent. Idejét nem tudom, mikor vezettem kézi váltós-balkormányos autót, az automata nagy segítség.

Az út elkerült minden nagyobb várost: biztos, hogy nem ez volt akár a leggyorsabb, akár a legrövidebb, de egy percet sem kellett sietnem.

View Larger Map

És hogy Brüsszelből mit láttam? Megpróbáltam bepótolni mindazt, amit a korábbi látogatásaim során kimaradt, vagy nagyon tetszett: Bruparck, Atomium, Grote Markt, Stadhuis. Szándékosan kihagytam a közhelyes Manneken Pis-t és környékét. Tegnap beszabadultam a Galeries Royales Saint-Hubert-be, vettem Neuhaus-nál csokit, F.X. de Beukelaernél Elixir d'Anvers-t és nem bí­rtam ellenállni két Marlies Dekkers fehérnemű-készletnek. Hogy kinek veszem majd fel? Erre még csak gondolni sem akarok. Inkább becsomagoltam az egészet és futárral feladtam Anyuéknak, két dobozban: az egyik nekik szól, a másik majd otthon vár, mikor hazamegyek.

Nagyon jókat ettem: a Het Warm Waterben oltári levesek és sajtok vannak, a La Mort Subite-ben rendes sör és friss, mindenféle í­zesí­tésű kecskesajt. Az i-re a pontot az Au Pré Salé tette fel a maga Sole Meuniére-ével és a Croquettes de Crevettes-ével.

Amennyire élveztem az első nap, hogy pezseg körülöttem az élet, annyira elegem lett belőle a második nap végére: a rengeteg emberből, a tömegből, a nyüzsgésből, a rohanásból, a soha nem oszló felhőkből. Tovább kellett állnom.

Hágáról majd legközelebb.

View Larger Map

Calais

Reggel szinte kiszöktem a saját házamból.
Tegnap már elintéztem majdnem mindent: pénz, szabadság, vonatjegy, taxi. Este megírtam egy levelet, amit reggel letettem az Orákulum ágya mellé a kulcsokkal együtt. Aztán lábujjhegyen ki a lakásból.
Évekkel ezelőtt ültem vonaton. Nagy volt a tömeg a Waterloo-n, a vonaton pedig hatalmas csend. A Csalagút nagyon rövid ideig tartott, és ha a szürke falak látványosnak számítanak, akkor látványos volt.
Calais pedig nagyjából ugyanilyen. Mondjuk az időjárás sem tette szebbé, de ezeken a színeken elég nehéz lenne segíteni. Az állomáson úgy döntöttem, hogy gyalogolni fogok (áldom az eszem, hogy a két táska tartalmát egybe zsúfoltam).
Tetszettek viszont a várost szétszabdaló csatornák. Tetszettek a nagy téglaépületek. A Rodin-szobrok a tipikus elnagyolt formákat hozták. Ebédre kagylót ettem és pocsék francia sört ittam rá. Lepakoltam a szállóban a cuccom és csak kóboroltam. Megnéztem a csipkemúzeumot, kimentem a sivár tengerpartra, gyönyörködtem az este kivilágított városházában. Vacsorára kiköltekeztem, de nagyon megérte: a csiga, a garnéla és rá a Muscadet nagyon jó választás volt.
Nem nagyon megy még nekem ez az útleírás. Mindegy, holnap autót bérelek és irány Belgium.


View Larger Map

Solution found(?)

Az Orákulummal közösen ünnepeltük a születésnapunkat; csak három nap van kettőnk között.

Soha nem volt még ilyen csendes ünnep (bár a szombati Dream Theater koncert minden volt, csak csendes nem). Ölelt már máskor is magához, mikor magam alatt voltam, de talán soha nem esett ilyen jól, mint most. Soha nem is volt nagyobb szükségem rá, hogy megvédjenek a világtól, magamtól.

A múlt héten már dolgoztam. Az első pár nap még azt hittem, hogy ez lesz a gyógyír a bajomra: elfoglalom magam, pont annyit vagyok emberek közt, hogy abból töltődni tudjak. Igazábol azonban nem vezetett sehova: untam magam, a kollégáim irritálnak, világosabb pillanataimban simán antiszociálisnak minősíteném magam. Bár csak egy hétig próbáltam, de a munkaterápia nálam nem vált be.

Megfogadom az Orákulum tanácsát, és hirtelen felindulásból elutazom, már holnap.

A place to hide, a place to live

Teljesen mindegy, hova megyek, hogy ki van mellettem, vagy épp ki nincs, sehol nem találom a helyem.

Sehol nem jó.

Nem jó Anyuéknál, nem jó otthon. Nem jó, ha nagy körülöttem a hely a tengerparton és nem jó, hogy a saját házamban megfojtanak a falak. Nem jó ismeretlen emberek között, nem jó nagy társaságban, nem jó meghitt társaságban, nem jó kettesben és nem jó egyedül. Akkor hol lenne jó?

Fogalmam sincs.

Sokmindent kellene és lehetne csinálni, de semmihez sincs kedvem. A semmittevéshez sincs kedvem. Nincs kedvem inni és nincs kedvem józannak maradni. Nincs kedvem vásárolni. Nincs kedvem autókázni. A motorra rá sem bírok nézni.

A Klán néhány tagját hangsúlyozottan nem akarom látni. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésekre, az okokra, a kifogásokra. Pedig segíteni akarnak.

Hétfőn kapom meg a vizsgálat eredményét. Igazából már most tudom, hogy nem volt semmi baja a fiamnak és csak én tehetek róla, hogy elvetéltem.

Teljes szívemből gyűlölöm magam.

Sober

Újra tiszta vagyok, két héten belül másodszor.

Mindkét alkalommal úgy múlt el a tabletták hatása, mintha egy lámpát kapcsoltak volna fel: se átmenet, se fokozatosság. Mindkét alkalommal egy pillanat alatt ömlött rám a valóság és a tudat, hogy minden megtörtént.

Mikor kedden görcsök között bevittek, igazából megrémülni sem volt időm. Sírni is csak akkor kezdtem el, mikor elöntött a vér és kiszakadt belőlem a remény.

Gyűlölöm az érzelmi hullámvasutat. Az egyik percben csendesen sírdogálok, a következőben pedig elapad minden könnyem és úgy érzem, ha megint rákezdem, soha nem tudom majd abbahagyni. Egyszer magam akarok lenni, másszor mindenkit magam körül akarok tudni és beszélni, kiönteni mindazt a fájdalmat, ami bennem van.

A vizsgálat eredménye csak pár nap múlva érkezik meg. Anyu kétszer is rákérdezett, hogy tényleg akarom-e. Egyszerűen tudnom kell, hogy egészséges volt-e, vagy én tehettem a vetélésről. Még nem tudom, mi legyen majd vele: két temetést ilyen közel egymáshoz nem tudom, hogyan viselnék el.

És azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Lehet, hogy bele kellene magam vetni a munkába, napi húsz órát dolgozni, hogy ne jusson időm és erőm se a fiam, se Chaud halálán gondolkodni. Lehet, hogy itthon kellene maradnom, vagy felmennem Anyuékhoz, kivárni hogy lenyugodjak.

Mindez azonban nem segít rajtam, hogy hosszú távon mi legyen. Nincs egyetlen támpontom sem a jövőmet illetően.

My unborn son

Egy golyó elvette a jövőmet.

Egy árulás elvette a múltamat.

A fájdalom elvette a gyerekemet.

Nem maradt semmim.

Muffled

Mintha párnát tettek volna a világra.

Próbálom túlélni a napokat, egymás után. Körülöttem nyüzsögnek az emberek, mindenki éli az életét, nem állt le semmi.

Hozzám csak tompa duruzsolás jut el mindebből. Csak a saját szívdobbanásaimat hallom. Mikor odafigyelek a ritmusra, majd' megsüketülök. Kétszer kell hozzám szólni, hogy egyszer meghalljam, pedig már nyoma sincs bennem a gyógyszereknek.

Egyik lábat a másik elé, a testem majd követi őket. Nincsenek célok, csak hogy túléljem a napokat. Próbálok erőt gyűjteni, hogy valahogy végigcsináljam majd a hétfőt.

No more tears

Mára már elfogytak a könnyek. Mára már nem kellenek a nyugtatók. Egyelőre.

Kezdem felmérni, mi minden vár rám. Mind a lista elemei, mind maga az elemek számossága rémítő. Olyan, mintha egy szakadék fölött egyensúlyoznék egy keskeny pallón. Igyekszem csak egy lépéssel előbbre nézni, de néha óhatatlan, hogy meg ne lássam az összképet.

A mellettem levőkön kívül az a tudat tartja bennem a lelket, hogy akármi is történt, már nem vagyok egyedül és felelős vagyok valakiért. Meg kell szülnöm a fiunkat és fel kell majd nevelnem.

Gyűlöltem, hogy a hétvégéből csak villanások maradtak meg. Ki akartam tépni magam a ködből: ezerszer inkább a szúrós valóság, mint a rózsaszín tablettákból áramló vattacukor-puhaság. Még nem tudom, meddig bírok megküzdeni mindazzal, amit a Valóság a fejemre önt. A puszta düh hajt előre.

Mi mást tehetnék, mint hogy összeszorítom a fogam, kihúzom magam és szembe köpöm a Sorsot? Minden erőtartalékomra szükségem lesz.